Fotó: Wágner Csapó József (NFZ)
„Magyar karmesterként mindig is azt gondoltam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok élén állni olyan, mint amikor a hegymászó feljut a Himalája legmagasabb csúcsára. Elvezérelhet engem a jó szerencsém a világ legpompázatosabb helyeire és a világ leghíresebb zenekaraihoz, nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a hazám első zenekarát vezethetem és vezényelhetem. Felelősség, de egyúttal óriási megtiszteltetés” – jegyzi meg a zenekar 2017–2018-as évadának műsorfüzetében Hamar Zsolt, aki a tavaly novemberben elhunyt Kocsis Zoltán utóda lett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) élén. Művészi alázattal, a nagy elődnek kijáró tisztelettel, de határozott elképzelésekkel és egyéni célkitűzésekkel készült megbízatására. E koncertszezont nyitó programajánló beszélgetés alkalmat adott arra is, hogy bepillantást nyerjünk a műhelymunkába és egy hivatás „lélektanába”.
– A fő csapásirányt természetesen nagyban meghatározza, hogy egy olyan géniusz munkáját folytathatjuk, akihez fogható jó, ha százévenként születik. Kocsis Zoltán szellemisége, ízlése, zenei gondolkodása nyilván erősen hat. Nemcsak a zenekarra, amely közel húsz évig dolgozhatott vele, hanem rám is. Abban az életkorban járva ismerhettem meg és dolgozhattam a közvetlen munkatársaként, amely egy ifjú pályakezdő karmester számára talán a legmeghatározóbb időszak. Örömmel és büszkén vállalom, hogy zenei felfogásomra jelentős hatással volt Kocsis Zoltán személye. Persze akadnak különbségek is. Zoltánt jól ismerve megengedem magamnak azt a bátor, kicsit szemtelen állítást is, hogy az elmúlt ötven év egyik legkiválóbb előadója az érzelmek kimutatásában meglehetősen introvertált volt. Talán jobb szó, hogy szemérmes. Bizonyos érzéseiről nem beszélt. E téren – a zenekar igénye szerint is – olyan emóciók, színek megmutatására, közvetítésére is törekszem, amelyek eddig „takarásban maradtak”. Hetek óta intenzív munka folyik; a mostani próbákon gyakran esik szó lelkiállapotokról, azok hangok általi kifejezéséről, színekről, színházról. A hallgatók számára ugyanis a zenei hangok üzenete akkor válik igazán átélhetővé, ha egyfajta színházként értelmezzük, és hagyjuk, engedjük „játszani”.
Kocsis Zoltán előszeretettel tűzött műsorra nehéz és nagy igényű darabokat. Többek között Richard Strauss-operákat mutatott be a Müpában, ritkán hallható Debussy- és Schönberg-műveket szólaltatott meg. Bartók-interpretációja, a Hungarotonnál megjelent, általa vezényelt Bartók Új Sorozat legendássá vált. Ön az utóbbi hetekben számos alkalommal nyilatkozta, hogy Bartókot éppen ezért, tiszteletből, egy évig „pihenteti” a zenekarnál. Vannak olyan szerzők, személyes kedvencek, akiket szeretne napirenden tartani, netán bevezetni vagy visszahozni a hazai zenei köztudatba?
– Első helyen én sem tudnék más szerzőt említeni, mint Bartókot. Nehéz döntés volt; én javasoltam, hogy Bartókot illetően tartsunk egy „gyászévet”. Számomra ez komoly önmegtartóztatást jelent, hiszen nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a nagyvilágban elsősorban Bartók-karmesterként ismernek. Alig van külföldi fellépésem, ahol ne kérnének valamit tőle. A következő koncertévadtól természetesen visszatérünk Bartókhoz, részben sok szempontból követve azt a fajta előadói attitűdöt, amit Kocsis Zoltán képviselt, más tekintetben pedig újat hozva. Hiszen ha akarnám sem tudnám őt utánozni. Richard Strausst is nagyon szeretem. Wiesbadeni zeneigazgatóként részesülhettem abban a megtiszteltetésben, amiben nem sok karmester: hogy Strauss-műveket vezényelhettem Németországban. Több operáját dirigáltam, például az életműve kétségtelen csúcspontját, Az
árnyék nélküli asszonyt, de az Ariadnét, a Salomét és az Elektrát is. Tervezem a Strauss-ciklus folytatását, talán azzal a változtatással, hogy nem feltétlenül csak az itthon még nem vagy csupán ritkán játszott operáit tűzzük műsorra, hanem – a hallgatóknak „engedményeket” téve – az ismertebbeket is. Nekem nagyon fontos a befogadó közeg, mert a zenélés számomra valódi kommunikáció. Nem csak közölni akarok valamit, párbeszédre törekszem a közönséggel. Szeretném meghallani, megérezni a reakciókat, és adott esetben beépíteni azokat az interpretációba. Ilyen szempontból Zoli primérebb, kategorikusabb, egyetemesebb volt nálam, én talán egy kicsit földhözragadtabb – de ezt vállalom is.
A programfüzet tanúsága szerint ezúttal is a nemzetközi hírű együtteshez méltó szólisták és karmesterek közreműködnek a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjein. A műsor kialakításáról és a vendégművészek meghívásáról már Ön döntött? Kit, kiket emelne ki a tekintélyes listából?
– Az évad számomra tökéletesen vállalható, hiszen nagyrészt én állítottam össze. Természetesen vannak olyan elemei a programnak, amelyeket megörököltem. Nem biztos, hogy mindenki, aki most érkezik hozzánk, vendégünk lesz a következő szezonokban is, de bátran állíthatom: örömmel hívtam meg az idei közreműködőket, és nagy megtiszteltetésnek tartom a jövetelüket. A magyar vendégművészek közül kiemelném a fergeteges tehetségű hegedűst, Banda Ádámot, a külföldiek közül pedig az NFZ történetében az első karmester hölgyet, Keri-Lynn Wilsont. Nagyon fontos feladatnak tartom, hogy az NFZ aktívabban vegyen részt a hazai kortárs darabok előadásában, népszerűsítésében. Büszkeség, hogy van egy bérletünk, nevezetesen a Lukács Ervin-bérlet, amelynek mind a négy hangversenyén felcsendül egy-egy „klasszikus kortárs” magyar mű Balassa Sándortól, Kocsár
Miklóstól, Dubrovay Lászlótól, Csíky Boldizsártól. Magam az imént említett Banda Ádám szólójával Durkó Zsolt hegedűversenyét vezénylem majd a Pesti Vigadóban. Ezen a téren komoly restanciái vannak az együttesnek. Balassa Sándor annak idején tanárom volt az akadémián. Megható volt számomra, amikor azzal hívott fel, hogy a Trombitaversenyét huszonöt éve nem adta elő az NFZ (illetve elődje, az egykori Állami Hangversenyzenekar), és ünnep számára, hogy eljátsszuk ezt a művét.
Új kezdeményezés az október 14-én induló, négyestés templomi hangversenysorozat, amelynek helyszíne a Szent István-bazilika, a Pozsonyi úti református templom, a Mátyás-templom és a Dohány utcai zsinagóga lesz. A koncertek műsorrepertoárja Bachtól Mozarton, Brahmson, Respighin, Milhaud-on, Honeggeren és Gárdonyi Zoltánon át Bernsteinig ível. Mondana néhány szót a programról, egyfajta személyes ajánlóként?
– Az egész évadból talán ez a sorozat áll a legközelebb a szívemhez. Nem véletlen, hogy ez esetben önző karmesterként mind a négy hangversenyt megtartottam magamnak. Egyfajta „udvariasságnak” is szántam ezt, eddig ugyanis nem volt még ilyen jellegű vállalás az NFZ életében. Úgy illett, hogy én próbáljam ki az új helyszíneket és ezt a koncerttípust. Nagyon bízom benne, hogy érdeklődésre tartanak számot a templomi hangversenyeink, és sikeresek lesznek. A kínálatból nehezen tudok egyetlen művet kiemelni. Ha mégis muszáj, az nem lehet más, mint Bach h-moll miséje. Csak áprilisban kerül sor rá, de már most nagy izgalommal készülünk a Mátyás-templomi előadásra.
Honegger III. („Liturgikus”) szimfóniája vagy Milhaud Ani maamin kantátája kuriózumok. E két francia komponista hogyan került képbe?
– Milhaud-t külföldi koncertjeimen volt alkalmam vezényelni. Kiváló szerző, tele ötletekkel, érdekes ízekkel. Műveinek olyan zamata van, ami senki máséhoz nem hasonlítható. Nem is igazán értem, hogy itthon miért ennyire ritkán szólal meg tőle valami. Honegger már jóval előbb a kedvencem lett, részben Bartók révén. A két életmű között sok az átfedés. Bartók számunkra már harmonikusabb, klasszikusabb. Honegger – a szó jó értelmében – picit talán szálkásabb, de hangkészlet, hangzásvilág, zeneszerzői gondolkodásmód tekintetében sokban hasonlítanak. Annak idején Honegger és Bartók tudott egymásról, figyelték és ismerték egymás munkáit. Úgyhogy számomra evidencia Honegger megszólaltatása. Újonnan belépő zeneigazgatóként dolgom is, hogy áttekintsem az elmúlt évek repertoárját, és kiválasszam azokat a csapásirányokat, amelyeken továbbhaladhatunk. Illetve szeretném betölteni az esetleges hiányokat és pótolni az elmaradásokat.
Örömmel láttam a bazilikai műsorban Respighi Templomablakok című négytételes szimfonikus impresszióját. Ritkán játszott, fantasztikusan hatásos mű…
– Annak idején Pécsett előadtuk a Pannon Filharmonikusok elődjével, a Pécsi Szimfonikus Zenekarral. Az együttes rendkívül művelt igazgatója, Szkladányi Péter hívta fel a figyelmemet erre az opusra; azóta is hálás vagyok neki ezért. Időközben Olaszországban is alkalmam nyílt vezényelni a darabot.
Jól gondolom, hogy november 1-jén, a halottak napját megelőző estén, a Pozsonyi úti református templomban elhangzó hangversenyükkel a reformáció 500. évfordulójához is kapcsolódnak?
– Igen. Annak idején a református templomi kórusban gyakran énekeltük apa és fia, Gárdonyi Zoltán és Zsolt műveit. Gárdonyi Zoltánt jó szerzőnek tartom, akit érdemes játszani. Nem hagyhatjuk, hogy ne ismerje a közönség. A csodálatos Német Requiem adta magát. Brahms nem latin, hanem német szövegre komponálta. Az anyanyelvén megszólaló gyászmise, a reformáció egyik alapeszméjének zenei megjelenítése jól igazodik a jubileumi év programjához. Mi pedig a magunk eszközeivel, ilyenformán dicsőítjük Istent.
