Mindez azonban régen volt, manapság már a gyermekeim készülnek az érettségire. Figyelve őket eszembe jut, hogy talán nem a világ változott, hanem én öregedtem meg. A fiam már két éve tudja, hol szeretne továbbtanulni. Nagyjából azt is tudja, hogy ehhez hány pontot kell szereznie, és hogy mely tárgyak eredményei számítanak a felvételinél. Ezekből készült – a többi tárgy pedig mintha nem is létezett volna. Mérnöki precizitással méricskélte, mikor jár jobban: ha dupláz, vagy ha emelt szintű érettségit tesz, ha közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgát szerez – alig-alig tudtam követni számításait.
Most elérkezett a várva várt érettségi szünet. A kocka el van vetve, hiszen az írásbeliken túl vannak, most már a szóbeli megmérettetésre készülnek. Van, aki kétségbeesett, hiszen tudja: elrontotta az írásbelijét. Abban reménykedhet csupán, hogy a szóbelin még javíthat.
Az iskolába a pedagógusok szabadidejük terhére is visszahívták őket: konzultációkon dolgozzák ki és gyakorolják velük az érettségin előforduló kérdésekre adandó válaszokat. Osztályfőnökük, akit nagyon szeretnek, és komoly tiszteletnek örvend körükben, számtalan jó tanáccsal látta és látja el őket. „Ha tehetitek, tanuljatok a zöldben, parkban, menjetek vidékre. Pihenjetek is, és ne izguljatok. Szórakozhattok, de csak mértékkel, hiszen – noha nem kell naponta iskolába mennetek – a tanulás, a készülés időszakát élitek most is.”
A fiam, úgy tűnik, szót fogadott. Megtervezte a szóbeli vizsgákig hátralévő időt. Tudja, hogy mennyit kell naponta készülnie az első vizsgájára, s hogy utána miként folytathatja a készülést – az emelt szintű szóbeli vizsga után még közel három hete marad a további próbatételekre. Tervez, és komolyan veszi a tanulást. Elképzelhető, hogy már későn, ezt nem tudom. Komolyságát, eltökéltségét látva felmerül bennem: lehet, hogy kezd megérni?
fotó: Kissimon István
