Ennyire nagy lenne a baj? Gondolkodóba esem. De hát nekem fogalmam sincs, mi ez az emo-micsoda. A könnyűzenét illető utolsó pontos adatom, hogy John Lennont lelőtték. Válaszolom neki, mire ő rám emeli a tekintetét. Megsemmisítő pillantást vet rám. Ezt nem várta. Ezt a csúsztatást, még ha humornak szántam is, ezt nem nyeli le. Nem szól, de tudom, ha nem szedem össze magam, akkor egy húszéves barátság eshet kútba. Legalábbis most a káván korzózunk. Megadóan annyit mondok: oké. Gyötrődve ugyan, de a sors akaratába belenyugodva hagyom, hogy délután távozzon. Egész pontosan olajra lépjen, és egyedül hagyjon a gyerekkel. A „gyerek”, akit csecsemő kora óta ismerek, és aki egyáltalán nem gyerek, ott áll a konyhában. Karády Katalin és Mia Farrow összegyúrt reinkarnációja. Egy kamaszlány ártatlansága belecsomagolva a végzet asszonyába. Hosszú fekete, lila(?) haj, fekete smink, fekete körmök, flegmatikus rövid mondatok. A fél arcát nem látom, egy nagy tincs takarja. Arra gondolok, némi túlzással lehetne egy ekkora lányom. Ettől valahogy kinyílik egy szemem valahol a homlokom közepén. De mégsem könnyebb. Hogy is kezdjem. Ő pedig nem segít. Miért is segítene? Anya barátnőjének pláne. Majd bolond lesz. Támad. Tudom, hogy anya miért hagyott bennünket magunkra. Puff. Magas labda. Nem vagyok egy Kurnyikova, de ütő volt már a kezemben. Igen, anyád kicsit aggódik. Mondom neki, aztán folytatom. De hadd aggódjon. Az a dolga. Engem viszont ez az egész emós dolog azért érdekel, mert írni szeretnék róla az újságba. És ha már te emós vagy, akkor inkább téged kérdezlek, mint anyádat. És az internetről sem akarok anyagot gyűjteni. Az nem az igazi. Mondom egy szuszra. Hiszi-e vagy sem, nem tudom, de enyhül a kicsike. A gyanú persze ott bujkál az arcán. És anya ezt tudja? Kérdezi. Hangjában a hitetlenek közönye. Még nem. Mondom. De majd megtudja. Meghallgatunk néhány számot. Aztán mikor látja, hogy tényleg érdekel a dolog, végre beszélni kezd. Elkelne ugyan mellé egy értelmező szótár, ha már használati utasítást nem adott hozzá az anyja. Ezt a szlenget nem értem. Bólogatok és kérdezek. Megtudom, hogy az emo szó maga az emocionális szóból ered. A nyelvészeti téma ennyiben ki is merül. És igazából a többi valahonnan kezd nagyon ismerős lenni. Sorolja, hogy van ilyen emós, meg olyan emós, meg olyan, akik csak divatból csinálják az egészet. Próbálom követni. Érzelmes és érző lények vagyunk. Mondja nagy komolyan. És mi már látjuk, hogy milyen reménytelen minden, és hogy semmi nem jön össze. És hogy nincsen semminek értelme. És azért öltözködünk így, hogy ne lehessen bennünket összekeverni azokkal, akik nem így éreznek, mint mi. És sajnáljuk azokat, akik szenvednek. És utáljuk azokat, akik meg nem. Aha. Mondom. Mert ennél értelmesebb és több nem fér ki a torkomon. És aztán kérdezni kezd. Jön-jön a magas labda. Te nem így éreztél ennyi idős korodban? Mondom neki: dehogynem. De azt, hogy harmincon fölül is néha így érzek, nem tárom elé. Van ideje. Rá fog jönni. A szeme csillan: És neked is volt festett hajad meg körmöd? Bátorodik a drága. Nem, ennyi idősen hosszú, barna hajam volt, amit befonva viseltem. Lúzernek tart. Látom a szemén. Azonban Kurnyikova emeli az ütőt bennem. De aztán egy nullásgépnek köszönhetően évekig nem volt frizuraproblémám. Nem hiszi. De én ezúttal nem mosolygok. Lassan fölfogja: ez komoly. Egycentis hajad volt? Igen. Mondom, és látom, hogy a kamaszos depressziót gyermeki kíváncsiság váltja föl. Jó arc vagy. Mondja. És a zene? Tapogatózik tovább. Akkor is voltak táborok. Válaszolom magabiztosan. Ki ide, ki oda tartozott. Voltak eddások meg bikinisek, nirvanások, meg guns n roses-osok, meg depeche mode-osok és cureosok. A Nirvanát, azt ismerem, csillan föl megint a szeme. Az énekesük öngyilkos lett. Mondja tájékozottan. Bennem meg fölszisszen a felnőtt. És te mi voltál? Szegezi nekem a kérdést. Most ezek után mondjam, hogy nirvanás? Kurnyikova tétovázik az ütővel. Szerva itt, csere ott. Nirvanás. Kint van. És te is meg akartál halni? Gyors, mint egy tornádó. Hogy én? Hát persze. Mosolygok, de remeg a hangom. Valahogy mégis továbblép. Könnyebbülök. És anya mi volt? Édes a bosszú bennem, kiadom a nőt. Hogy Anyád? Depeche mode-os. Hogy rosszabbat ne mondjak, de ezt csak magamban. Mert eszembe jut az a Sex Pistols kazetta, amit a szülőanyja adott a kezembe, és amin Johnny Rotten azt üvöltötte: no future. De ezt nem mondom. És ti is vagdostátok magatokat? Na azt nem. Mondom neki rögtön. Mert tényleg nem. És te? Hogy én is kérdezzek valamit. Mellékesen a legfontosabbat. Ami tényleg veszélyes. Van néhány lány az osztályban, akik kipróbálták. De engem apa kinyírna. Akkor jó. Szerető, gondoskodó apát kaptál az égtől, gondolom magamban. És apa, ő mi volt? Tájékozódik tovább. Apád metallicás. Ismét csillan a „gyerek”. Tényleg? Azok még mindig zúzzák! Mondja avatott szakértelemmel. Most megfogtál. Habozok egy darabig. Ezt nem tudom. Kérdezd meg apát. Szerintem szívesen mesél majd. És megmutat pár számot. Mire ő csodálkozva: Gondolod? Tutira. Válaszolom túlságosan is lazán. És anya? Ő is megmutat majd pár számot? Anya? Mosolyogva válaszolok, de belül komoly vagyok, mint egy szfinx: Zsírtuti.
