Pálos Antal jezsuita emlékezete – szokványos,mégis többértelmű a cím: egyfelől a szerkesztők (Szabó Ferenc SJ és Lázár Kovács Ákos) igyekeznek lelkünkbe (vissza)költöztetni alakját, a feledés szenvtelen süllyesztő erejével szembeszállva. Másfelől a legfontosabb mindaz, amire ő maga emlékezik ezeken az oldalakon: az egyház, benne a jezsuiták kiemelt kommunista üldözésére, a börtönévekre, a külsőbelső árulásra és a XX. század annyi más szégyenére, mely ugyan mögöttünk van már, de ez önmagában csak arra elég, hogy ne nézzünk szembe vele. A gyógyító szembesüléshez bátorság és lelki szabadság szükséges – s hitvalló társaihoz hasonlóan páter Pálos nagyon gazdag volt és maradt ezekben az értékekben. S túláradó volt e kicsiny termetű emberben a felnőtten is gyermeki hitből fakadó humor s valami csibészesen vagány ártatlanság. Keresetlenül őszinte szavaiból kiviláglik: Istenbe merített élete minden fájdalmával és terhével végül is a derűre, a jövőre nyílt. A gondokat is sorolva élete alkonyán a következőképp zárta beszédét, melyet rendje magyar tartományának 2001-es találkozóján mondott ifjabb társai körében: „Mindezek ellenére tele vagyok reménységgel és örömmel, és valamennyiteknek kívánom, hogy nemcsak most, amikor készültök és tudtok tenni szegény egyházunk és népünk javára, hanem amikor már csak a teljes passzivitás következik, legyen bennetek annyi öröm és remény, mint bennem van.”
Az ember az örökkévalóságban sem válik angyallá – ezt vallja az egyház hite, s erre utal az emberlét Isten adta eredeti méltósága. De ha valamiképp csakugyan működik az angyalok sokat emlegetett kara, az bizonyos, hogy Pálos Antalra ott is mindig számítanak. Mi pedig ne felejtsünk el emlékezni. Szükségünk van rá.
(Pálos Antal jezsuita emlékezete, Szent István Társulat, 2009)
