Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek… – így hangzik a megváltó mondat, s nem akként, hogy „ha nem maradtok olyanok, mint a gyermekek”. Mert nem ám az emberi fejlődés megrekesztésének, valamiféle vallásos mezbe bújtatott infantilizmusnak a vezényszava ez a figyelmeztetés.
Az egyetlen igazi felnőtt, mert egyedül Igaz Ember nem gyerekeskedésre buzdít minket, az érettség felé vezető úton ténfergőket, hanem a sok fölös rakománytól mentes gyermeki ráhagyatkozás, rácsodálkozás idővel megfogyatkozó készségére szólít. Arra, hogy éveink tapasztalatával gyarapodva is szerezzünk vissza, őrizzünk meg minél többet a gyermeklélek elfogulatlanságából, nyitottságából. Ez nem jelenti a kiskor idealizálását, akkori számításaink, mégoly icipici gonoszkodásaink kiosztott sebeinek elfe(le)dését. A féloldalasan racionális, sérültségei következtében túlzottan is önvédő „nagykorúság” kérgeit kell hántanunk életfogytig (életteltig), míg végre rá nem ébredünk: gyermekek vagyunk. Isten kicsinyei. Ez lehet igazi, szelíd büszkeségünk oka.
Negyvenhárom gyermek, illetve fiatal életét sorolja el könyvében Joan Carroll Cruz. Fiatalok és szentek: az egyházjog szempontjából különböző szinteken számon tartott, de életük példája alapján és reményünk szerint bizonnyal üdvösségre jutott lányok és fiúk földi pályája rajzolódik ki előttünk a kötet rövid fejezeteiben. Hatévestől a húszesztendősig a világ különböző országaiból gyűltek Krisztus köré, hogy olykor rettenetes vergődéseik közt is rajta feledjék tekintetüket. Egy rövid földi élet során az Élet kapujához érkezve.
Nem kis tanulságokat találhatunk e könyv lapjain, és talán segítséget is, hogy végre felnőjünk, és igazi gyermekekké érjünk.
(Joan Carroll Cruz: Fiatalok és szentek. Új Ember, 2009)
