Komolyan vette Istent és az embert

 Bizonyos öntudatot kölcsönöz a lelkészeknek az a tény, hogy Isten hatalmazta fel őket a lelkekkel való foglalkozásra, és a Szentírásból pontosan tudhatják, mi Isten célja az emberi élettel, és milyen ígéretekkel, biztatásokkal és vigasztaló igékkel akarja táplálni a lelkét. Ahogy Gyökössy többször is mondta: pontosan ismerik a legelőt, de a báránykákról alig-alig tudnak valamit. Ő maga abban az időben kezdett el foglalkozni a „báránykák” lelkével, lelke rezdüléseivel, amikor ez még tabutémának számított. A fölényes és lekezelő kérdést: „Ó, mit mondhat nekünk a pszichológia?”, megpróbálta más hangsúllyal és más lelkülettel újrafogalmazni: „Tényleg, mit is mondhat nekünk a pszichológia?”


Elkezdte tehát végiggondolni Carl Gustav Jung pszichológiája alapján – akinek az előadásait fiatalon, svájci tanulmányai idején hallgatta – végiggondolni, hogy milyen lelki adottságok és késztetések mozgatják az embert Isten felé, és milyen belső lelki és kapcsolati zavarokhoz vezet, ha valaki dacosan mégis más irányba halad. Gondolatai meglehetősen nagy ellenállást váltottak ki, főképp a lelkészkollégák körében. De a pszichológusok is erős fenntartással voltak akkoriban Jung elképzeléseivel szemben. Ehhez járult még egy erős politikai nyomás Gyökössy személye ellen. 1956-os szerepvállalása miatt (az egyetlen számot megért Reformáció című folyóiratnak ő volt a szerkesztője) közel húsz évre hallgatásra és elszigeteltségre volt kárhoztatva. Vissza kellett vonulnia a gyülekezeti munka területére, nem publikálhatott, és nem folytathatta oktatói munkáját a lelkészképzésben.

 

Ennek a „büntetésnek” köszönhette rengeteg kétségbeesett, megfáradt, válságba jutott, tanácstalan vagy vigasztalásra szoruló ember, hogy elmehetett egy lelkigondozóhoz Újpestre, aki türelemmel meghallgatta, melléállt, támaszává lett, és megnyitotta számára az Isten közelébe vezető utat. Amivel mások ártani akartak, azt Isten jóra gondolta fordítani (1Móz 50,20). Mellőzöttségében volt ideje arra, hogy nagyon igényesen készüljön fel az igehirdetéseire. Csak Istentől elkért, kikönyörgött üzeneteket vitt fel a szószékre. Tömegek mentek esténként evangelizációs heteinek az alkalmaira. Kiürült a busz a Türr István utcai megállónál. Sokan vágytak élő Igére, és ott megkaphatták. Jutott ideje arra is, hogy sokakért imádkozzék. Megtörtént, hogy valakinek a születésnapjára egy lapot küldött, amin csak annyi állt szép kézírással, hogy „ma teérted imádkozom: Bandi bácsi”. Aki megkapta, átérezhette, hogy Isten előtt áll az élete.
Az ezen túl fennmaradt idejében pedig írt. Sokáig csak a fiókjának, de azzal a hittel, hogy eljön majd az ideje, amikor sokan olvashatják majd írásait, a bennük található lélektani elemzésekben magukra ismernek, és megragadják az Isten gondolata szerinti probléma megoldási lehetőségeket. Isten úgy intézte, hogy eljött az ideje. Már a hetvenes években elkezdtek megjelenni írásai, a nyolcvanas évektől pedig már előadásokat is tarthatott, nemcsak református, hanem katolikus gyülekezetekben is, sőt a lelkészképzésbe is bevonták tanárként. Egyre több emberhez eljuthattak segítő tanácsai. Azóta sem szűnik meg írásain át ébresztgetni minket hitben, erősíteni lélekben és gyarapítani ismeretekben. Mint a hit hőseiről, róla is elmondható, hogy „holta után is beszél” (Zsid 11,4).
Ha teológiai és pasztorációs munkásságát röviden akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk, hogy amikor teológiát művelt, akkor pszichológus volt, amikor pedig pszichológiai elemzéseket folytatott, ezt mindig teológusként tette. Ilyenre csak az képes, aki egyszerre világosan látó teológus és jó szemű pszichológus. Természetesen számolt azzal, hogy mondanivalóját a teológusok túlságosan pszichológiainak, a pszichológusok meg nagyon teológiainak találják. Nem zavarta ez a tudományos „hontalanság”, mert szolgálni akart, nem pedig valakiknek megfelelni. Tudta, hogy egy Valakinek csak úgy felelhet meg, ha szereti és ismeri Őt, mindenek Alkotóját, és szereti és ismeri az embert, Isten legkedvesebb alkotását. Egyfelől az emberek iránti felelősségtudat hajtotta, másfelől az a meggyőződés, hogy minden emberi problémának a végső megoldása Istennél van. Akiben ez a kettő nincs meg, az a pszichoterápiás lehetőségeket és Isten Lelkének a munkáját nem tudja egyidejűleg fontosnak és érvényesnek tartani. Gyökössy Endrének megvolt az a képessége, hogy a pszichológia és a teológia között húzódó határvonalat átjárhatóvá tegye, sőt, a két területet egy nagyobb egység részeinek tekintse. Kevesen tudják utánozni ebben. A lelkigondozás legújabb története jól mutatja, milyen veszélyeket rejt, ha a lelkigondozó a segítés buzgalmában és a tanácskérő megértése körüli igyekezetében elfeledkezik Istenről. Mint ahogy azt is jól ismerjük, hogy milyen kockázatos úgy lelkigondozást végezni, de akár prédikálni is, hogy Isten iránti buzgólkodásunk közben szem elől tévesztjük az embert, valóságos helyzetét, lelkének érzékeny pontjait és sajgó sebeit. Ma is tanulhatjuk Gyökössy Endrétől, hogy Istent és embert miként kell egyszerre komolyan venni. A lecke egész életen át fel van adva, és soha nem mondhatjuk, hogy már elsajátítottuk.

a szerző  református lelkész,
egyetemi tanár

Fotó: Bókay László