Pedig Budapesten született 1943-ban, de az 1951-es kitelepítés után Zebegényben nőtt fel, ahol olyan egyéniségek lehettek nevelői, mint Vajda József, a későbbi váci segédpüspök és Liska Zoltán, a nagy papnevelő. A legnehezebb években megtapasztalhatta – bár külsőségei nélkül – a cserkészpedagógia értékeit, és máig őrzi és éli cserkésztestvérei szeretetét. Kiváló papok nyomában lett nevelő. Papnevelő, gyerekek nevelője, küzdő, szegény emberek gondjainak átélője, segítője. Püspökként papok bátorítója, a rábízottak reménységének plántálója, aki „jobban örül mások örömének”. De átéli mások nehézségeit is. „Szembesülnünk kell azokkal az emberi sorshelyzetekkel, amelyekkel a mai társadalomban élő ember találkozik, és azonosulnunk kell velük.” Fontos gondolata, hogy „mindenki a maga munkahelyén legyen elkötelezett, krisztusi ember. Ez sokkal inkább megfelel önazonosságunknak, minthogy elkülönüljünk, s gettóba zárjuk az egyházat.” Egyik legkedvesebb szentírási részlete Szent Péter első leveléből való, amikor arra biztat Péter apostol, hogy amikor a pogányok szép életünk láttán rákérdeznek reménységünk alapjára, akkor választ tudjunk adni. „Ez az egyház útja: keresni és tartani a kapcsolatokat, s ott, ahol élünk, legyünk Krisztus tanúi.” Beer püspök tele van tervekkel. Mert felelős paptársaiért, az egyházközségekért, a hívekért. Mert hittel néz szembe gondjaival, örül minden eredménynek, az előtte álló feladatoknak. Szeretné szabad, felelős döntéseikben segíteni embertársait, hogy ne „az árral ússzanak” – se a fiatalok, se az idősebbek. Nemcsak mosolya hat biztatóan ránk, hanem nyílt, őszinte, gondolatébresztő szavai is. Isten segítse tovább főpásztori szolgálatában
