„Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,2) – mondja Pál apostol. Az a Pál, aki maga hallhatta Isten bátorítását: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok…” (ApCsel 18,9k). Ehhez a lelkülethez egy életen át hű maradt, ahogy hű maradt hozzá az egyház is egy egész történelmen keresztül. Ha Szalézi Szent Ferenc püspökként nem teheti be a lábát Genfbe, hát röplapokat ír. Ha XII. Piusz nem juthat át a vasfüggönyön, akkor a Vatikáni Rádió hullámhosszain beszél egész nemzetekhez, amelyeket elzárt a diktatúra. Ha XVI. Benedek látszólag messze van is Kínától, Vietnamtól, akkor is tud üzenni az interneten keresztül, a szentszék kínai honlapja vagy éppen a Twitter által. Ha az örömhír hirdetése akadályokba ütközik, nem lenne szabad rögvest lehetetlennek is gondolnunk. Az akadály kihívás, feladat, kreativitásunk, lelkesedésünk próbája, de semmi esetre sem legyőzhetetlen sátáni erő, amely minden pozitívumot kizár.
Mi sokszor mégis így gondoljuk. Furcsamód ez akkor sem változott meg, amikor hazánkban a rendszerváltozás után új utak, új kapuk nyíltak a katolikus „hang” előtt. Sokszor éreztük úgy, hogy egy idegen világban, a média birodalmában nincs esélyünk – s ez az érzés csak arra volt jó, hogy tényleg erőtlenek legyenek kezdeményezéseink. Vártuk a támogatást, a bátorítást, azt, hogy valami módon „védett keretek között” szólhassunk, és elmondhassuk, ami nekünk fontos.
Ám a valóság nem ilyen. A„védett keretek” sokszor elszigetelődésnek, gettónak bizonyulnak. A támogatás nemegyszer csak arra jó, hogy olyan dolgok valósuljanak meg, amelyek „versenyhelyzetben” egy pillanatig sem maradnának talpon. Márpedig az evangelizáció versenyhelyzet. Persze nem arra kell gondolnunk, hogy katolikus valóságshow-kat, egyházi bulvárt szolgáltatva lenne sikeres az örömhír hirdetése. De arra igenis gondot kell fordítanunk, hogy amivel megjelenünk a „külső” világban, a mi kis katolikus kereteinken (kkk) túl, annak szakmailag, esztétikailag, technikailag is elsőrendűnek kell lennie. Más nem is méltó az üzenethez, amelynek forrása maga az örök Szépség és Bölcsesség. Isten és az evangélium kötelez arra, hogy a legjobbat nyújtsuk – nem maradhatunk le, médiumaink nem viselhetik magukon a negatív értelemben vett „amatőrség” jegyeit, legyen szó akár a legegyszerűbb szintről, egy plébániai honlapról vagy újságról. Nem véletlen, hogy egyházunk a II. vatikáni zsinat óta szüntelenül buzdít minket a médiumok terén jártas szakemberek képzésére, hisz a rosszul megjelenített üzenet épp külalakja okán képtelen lesz eljutni a lehetséges befogadókhoz.
Még egy szempontot figyelembe kell vennünk. Ugyancsak Pál írja: „Adósa vagyok görögnek és barbárnak, tudósnak és tudatlannak. Ezért amennyire tőlem függ, készen vagyok rá, hogy nektek, rómaiaknak is hirdessem az evangéliumot” (Róm 1,15). Ezt kell megértenünk: adósai vagyunk hazánknak az evangéliummal! Adósai katolikus folyóiratokkal, médiumokkal, internetes megjelenésekkel, missziókkal, kulturális és társadalmi jelenléttel. Rajtunk múlik: lelkesedésünkön, odaadottságunkon, anyagi és emberi felelősségvállalásunkon. Hány millió a katolikus? Hány ezer a pap és a szerzetes? Színvonalas és értékes folyóirataink mégis pár száz előfizetővel tengődnek – hogy lehetséges ez? Internetes portálok lelkesedésből, de a saját katolikus „belvilág” hathatós támogatása nélkül léteznek – miért lehet ez így? Ha számba vesszük magunkat, rájövünk: csodálatos emberi talentumok élnek közöttünk. Nekünk, katolikusoknak kell támogatnunk, segítenünk médiumainkat! Hisz kinek legyen fontos az evangelizáció, ha nekünk nem az?
