Felemeltem a távcsövet, és néhány másodperc múlva a látómezőben egy fürgén mozgó, szorgosan keresgélő, nagyon apró madárka jelent meg. Felül olajzöld, alul piszkosfehér volt, szárnyán keskeny fehér szalagot viselt, fejtetőjén két fekete csík határolta elöl citromsárga, a folytatásban narancsszínű sáv, „korona” húzódott. Innen a királyka elnevezés. Ha száz embert megkérdeznének, melyik Európa és Magyarország legkisebb madara, legalább kilencvenen biztosan az ökörszemet említenék. Pedig ez a kétségkívül apró madár a maga kilenc gramm testtömegével csupán harmadik lenne egy képzeletbeli rangsorban. A pálmát a sárgafejű és a tűzesfejű királyka vinné el, melyek egyenként mindössze öt-hat grammot nyomnának, ha patikamérlegre ültetnénk őket. Hazánkban mindkét faj fészkel, a sárgafejű a gyakoribb. Egyébként nagyon hasonlóak, csak a fejmintázatuk eltérő. Mindketten a lucfenyvesek lakói, mohából készült, pihékkel és szőrszálakkal épült fészküket a magas ágak sűrűjébe rejtik. Ilyenkor, a tavaszi és később az őszi vonulás idején azonban nem ragaszkodnak a tűlevelűekhez, lombos fákon, bokrokon is felbukkannak. A parányi madárka közben egyre lejjebb ereszkedett. Ágról ágra röppent, bebújt a tűlevelek közé, felcsípett valamit, majd nyomban utána már a szomszédos ágat kutatta át. Végül már alig három méterről, távcső nélkül figyelhettem. Látta, hogy ott állok, csillogó szemével néha rám is pillantott, de nem zavartatta magát, hol eltűnt, hol ismét előbukkant, egy pillanatra sem állt meg. Ilyen közelről már finom hívogatóját is hallottam. Mert ha egy királyka fent, a magas ágak között bujkál, sajnos elmegyek alatta anélkül, hogy meghallanám. A nyolcvan felé közeledve jó néhány halk vagy magas madárhang már alig jut el hozzám. Nem véletlen, hogy naplóimban negyven-ötven évvel ezelőtt még jóval több királyka szerepel, mint mostanában. A koronás kismadár hosszú percekig kutatott az alacsony fenyőágak között, aztán átszállt a szomszédos fára. Ekkor váratlanul felhangzott egy széncinege veszélyt jelző, éles „szi-szi” hangja, mire a királyka egy pillanat alatt úgy eltűnt a tűlevelek között, mintha soha ott sem lett volna. A figyelmeztető hang karvalyt jelenthetett, az pedig nem veti meg az olyan apró zsákmányt sem, mint amilyen egy királyka. Körülnéztem, de nem láttam a ragadozót. Ez persze semmit sem jelentett, hiszen a cinege a magasból távolabbra láthatott, és a szeme is jobb az enyémnél. De lehetett vaklárma is, mert rövidesen erdei pinty kezdett csattogni, és megszólalt egy énekes rigó is. A magasban egerészölyv rótta lusta koréit, hangos „hié” kiáltása messzire szállt. Alig indultam el, szajkó szállt egy közeli ágra. Persze nyomban észrevett, rám meredt, recsegő hangján vészt kiáltott, aztán égszínkék tollakkal ékes szárnyát megemelve elrepült. Hazafelé menet megálltam a fenyőfáknál, és kerestem a királykát, de az már eltűnt. Helyette vörösbegy bujkált és énekelt a bokrok között. Kisvártatva elő is bukkant, bókolt néhányat egy vékony ágon, majd „cik-cik” hangokkal újra eltűnt a sűrűben. Este, naplóírás közben sorra vettem a látottakat. Nagyon szeretem a madárdalt, az énekes rigó hangos, ismételt strófáit, az erdei pinty csattogását vagy a vörösbegy kissé szomorkásnak tűnő énekét, aznap talán mégis a kis királykának örültem a legjobban.
