Rájuk bízhattuk magunkat, mert ránk bízták magukat: a szívünkben otthon voltak. Bizalmas ismerőseinkké váltak, közös titkaink voltak velük, és az évek múlása nem tette unalmassá őket, sőt épp hogy egyre mélyülőnek és értékesnek éreztük a velük való kapcsolatunkat, a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Hogy lecserélhetőek, kidobhatóak lennének, teljesen képtelen gondolat volt. Ha elvesztettük őket, az a leggyötrőbb veszteségnek számított, és evidens volt, hogy megőrizzük, továbbvisszük és továbbadjuk mindazt, amit tőlük kaptunk. Hiszen élni segítettek, hiszen azért volt értelme élnünk, amit ők jelentettek, közvetítettek. Én istenbizonyítéknak tartom-nevezem őket, és szeretnék-próbálok hűséges maradni hozzájuk. Bár lassanként mindannyian szemétre kerülnek, vagy már réges-régen ott vannak.
A szemétben vannak a legnagyobb kincseink. És noha megrettenve állapítom meg ezt, nyilvánvaló, hogy én magam is felelős vagyok érte. A világot és a változó társadalmi viszonyokat okolom az ügyben, de cinkos voltam magam is. Vagyok. Az észrevétlen átalakulás fokról fokra bennem is változásokat okozott: csak akkor maradtam hű a kincseimhez, ha jólesett, ha nem került erőfeszítésbe, és csak olyankor, amikor nem keltette fel az érdeklődésemet valami újdonság. Az új szenzációjának nemegyszer én is bedőltem, sőt valami bennem ma is mindig újra és még újabbra vár. Ez talán nem is bűn: minden reggel új, soha nem volt, bizonyos értelemben hihetetlen és lelkesítő. Minden reggel az öröklét kezdete (ahogyan a Minden reggel című francia filmdráma kezdő mondata szólt). Az új az, aminek mindig lelkesen nekivágunk, amiben igazán és újra hinni tudunk, s ez óhatatlanul azzal jár, hogy mindaz, amink biztosan van, minimum zárójelbe kerül.
De egyre erősebb a késztetésünk, hogy a szemétbe dobjuk, végleg megszabaduljunk tőle, tiszta lapot teremtsünk. Egyre természetesebb, hogy megtehetjük ezt, sőt hogy bölcs, amit teszünk, hiszen nem lenne értelme koloncokként magunkkal hordoznunk a múltat, amely már holt, aktualitását, értelmét, mondanivalóját vesztette.
A világ szeméttúltermelésének egyik oka az, hogy nagyon könnyen minősítünk szemétté mindent, hogy nem kezeljük értékükön a javainkat. És hogy végső soron nem kezeljük értékünkön egymást. Önmagunkat.
Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete, a FAO által végzett felmérések kimutatták: a világ emberi fogyasztásra előállított élelmiszereinek harmada – amely körülbelül 1,3 milliárd tonna – évről évre szemétbe kerül.
A szemetünk rólunk szól, jellemez bennünket. Szinte felfoghatatlan, hogy egy ilyen értelmetlen és bűnös gépezetet működtetünk napról napra, hogy rengeteg élelmiszer már gyártása pillanatában szemétnek számít, s hogy a gyártójának jobban megérheti, ha szemétre kerül, mint ha megvennék-megennék. Megdöbbentő az is, hogy amit az egyik ember kidob, abból a másik túlél vagy túlélhetne.
Jó lenne ezt a gondot messzire tolni, nem venni róla tudomást. Ez (hogy ennyi ételt kidobnak) valahol Afrikában vagy Ázsiában történik, az abszurditások és extremitások, a képtelen ellentétek vidékein, ahol értelmetlen luxus és kiáltó nyomor él egymás mellett, egymás közvetlen közelében – nyugtatgatnánk magunkat. Ám a jelenség már nálunk, a közvetlen környezetünkben is mindennapos. Az előkelő éttermek kukáiban éhező emberek keresgélnek, és már ezt is meg akarják tiltani nekik. A rossz lelkiismeretű gazdagok haragszanak a szegényekre, mert látszanak. Pedig ehelyett arra lenne szükség, hogy ne vásároljanak pazarlóan, a kukák számára, s hogy ne tekintsék szemétnek szerencsétlen sorsú embertársaikat. Inkább adják a megvásárolt élelmiszerek harmadát közvetlenül a környékükön élő rászorulóknak.
