– Gyerekként olvastam először, de akkor nem tetszett; általános iskolásnak szerintem még korai olvasmány A kis herceg. Amikor felnőttkoromban újra elővettem, akkor fogott meg igazán. Azóta is a legkedvesebb könyvem, több nyelven elolvastam. Mivel nagyon szeretek utazni, az alaptémája is közel áll hozzám: a kis herceg elindul, mert kíváncsi a világra, más emberekre, hogyan élnek más bolygókon. Minél többet utazunk, annál könnyebb elfogadni más embereket, más kultúrákat; megérteni az okokat: ki miért olyan, amilyen. Idegenvezetőként is igyekszem a külföldieknek bemutatni a kultúrák különbözőségeit; például, hogy a csehek miért nem mosolyognak… – beszélek a történelmükről, a XX. századról, az elmúlt negyven évről. Visszatérve A kis hercegre, a kedvenc részem talán az, amikor késik a rókával való találkozóról…
– „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…”
– Talán azért is ez a rész, mert édesanyám mondogatta nekem, hogy mindent vissza lehet adni, de az „ellopott időt” nem. Fontos számomra a pontosság, a megbízhatóság, a másik emberre fordított figyelem. Szükség van a készületre, a felkészülésre. Az öröm három lépcsője: a készület, az ünneplés és az átéltek feldolgozása. Egy utazás élménye sem lehet teljes a készület nélkül. Nem jó beesni valahova, kihagyva a várakozás élményét. Szükség van az említett lépcsőfokokra. És tudom, hogy semmit sem szabad túlzásba vinni! A jót sem. Ha mindig csak jóban van részünk, azt a megszokás, a „rutin” lerombolja, elértékteleníti. A mértékletesség lényeges.
– Mennyire adott az íráshoz „mottót”, inspirációt Saint-Exupéry?
– Nagyon szeretek olvasni, tudat alatt bizonyára több könyv volt rám hatással, de Saint-Exupéry mindenképp. Az elbeszéléseimmel a XXI. század emberéhez igyekeztem szólni. Nekik és róluk szól. Olyan helyzetekről, problémákról, amelyekkel bárki szembesülhet. Saint-Exupéry is korát, világszemléletét jelenítette meg, univerzálisan, máig hatóan. Évtizedek távlatából is sokat ad a ma emberének, a mindenkori olvasóknak. Az én történeteim talán jobban kötődnek korunkhoz, társadalmunkhoz, a jelen kérdéseihez, nehézségeihez. Az alapértékek nem változnak, csak olykor eltünedeznek vagy átmenetileg hiányoznak. A másik tisztelete, a hűség, az adott szó szentsége, a kitartás… – sokszor döntés kérdése is. Fontos, hogy ne tegyek ígéretet, ha nem vagyok képes arra, hogy annak megfelelően viselkedjem!
– Novelláiban felveti a kérdést: a folyamatos mérlegelés, a mindent kiszámítani és tudni akarás, a szüntelen önreflexió nem gátja-e a boldogságnak? Nem jobb-e a kevesebb, az „egyszerűbb” élet?
– Én is hajlamos vagyok arra, hogy túlgondolkodjak helyzeteket, és sokszor éreztem, hogy ez gátol. Ugyanakkor az sem jobb, ha nem nézünk a dolgok mögé. Látom, hogy egy „egyszerű embert” egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgok is boldoggá tesznek. Ez neki elég, kiegyensúlyozott az élete, nincsenek nagy gondjai. De lehet, hogy vannak… – csak nem mutatja. Ki tudja, ki a boldogabb? A világ gondjait nem zárhatjuk ki úgy, hogy nem veszünk róluk tudomást. A különböző országokban, kontinenseken más és más a mentalitás, az emberek viselkedése. Az itthoni panaszkodást és irigykedést nehezen viselem. Az én boldogságomhoz hozzátartozik, hogy örülni tudok a másik boldogságának. Tapasztaltam, hogy Ázsiában az emberek kiegyensúlyozottabbak. Bhutánban még nem jártam, de nagyon szeretnék eljutni oda. Olvastam egy cikkben, aztán egy utazási kiállításon bhutániak mesélték, hogy náluk nem GDP-ről, bruttó hazai termékről beszélnek, ők bruttó nemzeti boldogságban mérnek. Ilyen dolgok különösen megfognak.
– Mikor érezte, hogy eljött a közlés, a tapasztaltak széles körű megosztásának ideje? Történt valami „kiváltó fordulat” az életében?
– Két ilyen volt. 2005-ben egy évet Barcelonában tanultam. Amikor kimentem, éreztem, hogy na, ez az én világom, mentalitásom, gondolkodásom. Mégis, míg itthon a lehető legnyitottabb, szívesen társalgó emberek közé tartoztam, addig Barcelonában én tűntem a legzárkózottabbnak. Könnyen kommunikáltam, de nem vadidegenekkel. A katalánok, a spanyolok mindig kezdeményezők. Sokszor attól félünk: mit szólnak ha…? Mi van, ha butaságot kérdezünk, és eláruljuk a tájékozatlanságunkat? Egy Új-Zélandon élt barátom erre azt mondta: ott például nincs rossz kérdés. Úgy állnak a másikhoz, hogy aki kérdez, az tudni akar, és ezért tisztelni kell. Lehet, hogy csak annyit tanulunk egy másik kultúrától, ami összefoglalható egyetlen mondatban, de az mégis hatással lehet egész életünkre…
Valami miatt szeretnek velem beszélgetni az emberek. Ha például egy megállóban tízen várakozunk, és jön valaki, szinte biztos, hogy hozzám csapódik, és nekem kezdi el mesélni a fél életét. Az idegenvezetést egyébként azért is szeretem, mert én is sokat tanulok az útitársaktól. Rengeteg inspiráló, elgondolkodtató történetet hallok tőlük, legyen szó idősről vagy fiatalról. Jó meghallgatni másokat! Persze én is chatelek, használom a Facebookot… De vallom, hogy inkább menjünk el, üljünk le egy kávéra, és beszélgessünk!
A másik „fordulatot” az hozta, hogy két éve kihívásokkal teli időszakom volt. Felnőttem. Olyan szempontból, hogy megtanultam döntéseket hozni, azokért felelősséget vállalni… Illetve megtanultam kiállni a véleményemért. Nem szeretek konfliktusokba keveredni, apróbb dolgokat nem veszek fel, de a számomra fontos gondolatokért határozottan küzdök, és kitartok mellettük.
– Elbeszélései a világ különböző pontjain, nagyvárosaiban játszódnak, ugyanakkor szinte bárhol megtörténhetnének. Olyan fogalmak kerülnek elő bennük újra és újra, mint a szabadság, az újrakezdés, a megbocsátás, a lelkesedés… De ne én folytassam…
– Értékek, amelyek kétezer év óta sem változtak. Ezek köré épülnek a történetek. De megfordult már a fejemben, hogy a hét főbűnről is szólhatna egy hasonló ciklus. A „Ne ölj!” ugyan nincs köztük, de az ember felnőve rádöbben arra, hogy valójában tényleg minden rosszat e hét dolog motivál, és hogy valójában a túlzások viszik az embert romlásba…
A Kiúton történeteivel bárki azonosulhat, e problémák többségével előbb vagy utóbb szembesülünk. A szeretet – vagy annak hiánya – valamennyi történetben jelen van. Egyszer egy tanulmányban olvastam, hogy tizenévesen mindenki ugyanúgy, ugyanazokkal a problémákkal küzd; akkor is, ha túl kevés vagy ha túl sok szeretetet kapott. Ha nem kapott eleget, akkor állandóan azt keresi; ha pedig túl sokat kapott, mindig ugyanazt a szintet akarja elérni. Az is foglalkoztatott, hogy mit miért érdemes megtenni; meddig érdemes küzdeni egy adott dologért. Meddig tart az elköteleződés? Mi van, ha nincs semmilyen pozitív visszajelzés…? Van-e olyan pillanat, amikor már nincs értelme…? Nem akartam filozofálgatni, de szerettem volna, hogy az olvasóban megragadjon egy-egy segítő mondat, amelyet adott élethelyzetében tovább tud vinni.
Másfél éve járok iskolákba, ahol könyvbemutatók címén „motivációs tréningeket” tartok gyerekeknek. Utazási élményekbe foglalva mesélek el nekik történeteket, amelyeken keresztül sikerül jobban megragadni őket. Saint-Exupéry is A kis hercegben történetekbe foglalva, kisebb epizódokban szól különböző életfelfogásokról, embertípusokról: a királyról, hiúról, az iszákosról, az üzletemberről, a lámpagyújtogatóról…
– Legbenső lényegüket, színüket és fonákjukat mutatja; a láthatót, a „földit” és a láthatatlant. A lámpagyújtogatóról például azt mondja a kis herceg: „Ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik, nem saját magával.”
– Igen, én is ezt gondolom. Engem is a személyek, sorsok háttere foglalkoztat. A lámpagyújtogatóval kapcsolatban eszembe jutott, hogy amikor hajón dolgoztam, előfordult, hogy vitatkoztunk, mert a magasabban álló lenézte az alacsonyabb poszton tevékenykedőt. Pedig a szerepkörök egyformán fontosak. Ahhoz, hogy a rendszer működjön, mindenkire szükség van; a mosogató munkája ugyanolyan lényeges, mint a kapitányé. Ha valaki jól végzi a vállalt feladatát, akkor szerintem fontos ember. Amszterdamban egyszer bementem egy nyilvános vécébe, ahol egy hatvan év körüli vécés néni fütyörészett, énekelgetett, felmosott, mosolygott, köszönt, kiszolgálta a betérőket: „Gyere, drágám, papír…” Tökéletesen csinálta a munkáját. És boldogabbnak tűnt, mint sok gazdag, akikkel találkoztam. Ő hasznos és fontos ember. Lehet valaki vezető pozícióban, de ha nem hiteles, akkor nincs értelme annak, amit csinál. Nem hasznos és nem fontos.
– Ha az ördög ügyvédje akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy elbeszélései – még a tragikus történésekkel együtt is – végkicsengésüket tekintve idealizáltak, „túl pozitívak”…
– Jó, hogy ezt szóba hozta. Nem. Szerintem nem túl pozitívak. A szombathelyi tévében, egy interjúban erre úgy kérdeztek rá, hogy miért van minden történetnek megoldása, amikor az életben ez nem így van. Én sem hiszem, hogy mindennek lenne megoldása, a dolgok kilencvenöt százalékának viszont biztosan igen. Méghozzá azért, mert jól van összerakva ez a világ; mindennap történhet valami, ami hat ránk és megváltoztat. Londonban egyik reggel, még félálomban felültem a buszra, és útközben egy újságot nézegettem. Volt benne egy nagy fotó a végtelen-kilátástalan sivatagról. Nem tetszett a kép, rögtön továbblapoztam. Aztán mégis izgatott a dolog, visszalapoztam, és ahogy jobban megnéztem a fotót, a jobb alsó sarokban ott volt egy teve… A világ úgy lett megteremtve, hogy szembesülhetünk egy problémával, amely nagyon nagynak tűnik, nyomasztó, de a Jóisten odateszi a megoldást is, csak meg kell találnunk. A Facebook-oldalamra azt írtam mottónak: „Minden helyzetből van kiút! Ahol sivatag van, ott tevének is kell lenni, hogy átkelhessünk rajta!”
– „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.” Ismét csak Saint-Exupéryhez térünk vissza…
– Én is igyekszem megtalálni a „tevéket” és a „kutakat”. Az emberek általában a problémát látják, a megoldást nehezen vagy egyáltalán nem. Pedig ott van. Ezt próbálom sugallni a történeteimmel. Néha a látásmódunkon kell változtatni. Ha megtalálom a kutat, iszom a vizéből, megértem az üzenetet, akkor tovább tudok lépni. Nem az anyagiakon, a „földin”, hanem a hozzáálláson, a hiten és a bizalmon múlik minden.
