A cigánypasztorációval is foglalkozó, Raoul Wallenberg-díjas plébános szerint – aki egyetemi, majd börtönlelkész is volt – az evangéliumot nemcsak szavakkal kell hirdetni, hanem tettekkel is. Amikor Kaposfőre helyezte a püspöke, nem tudta, hogy Baglaspuszta, a jómódú Kaposmérő külterülete is hozzá tartozik majd. Elkezdett kijárni az erdőn s a nádason túli, kaposfői telepre is, amely szembesítette a nyomorral. Vesszőből font, nádtapasztású kunyhókban éltek a cigányok, és fájt nekik, hogy lenézik őket és a gyerekeiket. Kudarcaik mellett örömük is akadt; tudtak önfeledten ünnepelni.
– Ahova beléptem, mindig kértem egy pohár vizet, hogy lássák, értük vagyok, és érezzék a bizalmat – mondta az atya. – A lurkók egy idő után az ölembe pattantak, és akkor már könnyebben szállt a szó. Ők is Isten képmásai, terve van velük a Teremtőnek, ám ezt csak nehezen értették meg, ami nem csoda, hiszen emberi méltóságukban sebződtek leginkább. Azóta a nem cigány származású falubelieket is sikerült rádöbbentenem, hogy a telepiek is emberek, akiket 1960-ban párthatározatra telepítettek ide. Addig teljesen nomád életet éltek. Mostanra meg, hál’ Istennek, eljutottunk odáig, hogy a férfiemberek már kérnek tőlem egy kis meszet meg festéket, hadd tehessék rendbe a szobát, mire hazajön a kórházból az asszonyuk a legújabb gyerekkel.
Somos atya arról is mesélt: akadnak köztük olyan családok, amelyek 2001-ben kerültek elő az erdőből; tizenegy éves volt a legnagyobb gyerek. Nem volt könnyű átmenet nélkül befogadni őket, hiszen a felnőttek még az erdőben születtek. A sátorból „szocpolos” házakba költözhettek, ám olykor három család tíztizenöt tagja is lakott a szoba-konyhás épületben.
– Ők még csak most tanulják azt, amit mi már ezer éve tudunk, ezért kell törekednünk a türelemre – jegyzi meg a plébános, aki arról is beszél: százszázalékos volt körükben a munkanélküliség, amíg be nem vezették a közmunkát. Az életerős cigány férfiak szinte versenyeztek, melyikük kerüljön be a Start munkaprogramba. Akik dolgoztak, szárnyakat kaptak e lehetőségtől, hiszen huszon-egynéhány éven át megkeményítette őket a munkaerőpiac kilátástalansága. A munka viszont újra életet adott, nőtt az önbecsülésük; a falu szája már nem süthette rájuk: „ingyenélő naplopók”.
Korábban gyakran megjegyezték a falubeliek: „Könnyű nekik így, ha a pap eteti őket!” A hazai és a német adományoknak köszönhetően – a család létszámától függően – valóban kaptak olykor-olykor egy-egy csomag száraztésztát, s néhány kiló lisztet, ám ők is járták, járják az erdőt-mezőt, hogy gyógynövényt, csigát gyűjtsenek.
– Ahogy ismerkedtünk, barátkoztunk, a zárkózottságuk is oldódott – meséli Somos atya. – A közösségi együttlétek, a táborok még inkább „összerázták” a roma családokat a falubeli, magyar hívekkel. Ennek ellenére nem felejthetem el az egyik fiú szavait. A tábortüzet ültük körül, amikor bánatos tekintettel felsóhajtott: „Csak azt tudnám, miért vert meg az Isten, hogy cigánynak születtem…” Próbáltam nyugtatni: „Miért gondolod ezt? Te is a szerető Isten gyereke vagy…” „Ha szeretne, akkor nem cigány lennék…”
Somos atya könnyek között mesélte ezt a történetet, és hangsúlyozta: az önbizalom növelése a legfontosabb a cigányság körében, hiszen azokat a gyerekeket kell tanítani az iskolában, és befogadni a plébániai közösségbe, akik így állnak az élethez.
– Régebben azt gondoltam, a cigány gyerekek már az iskolai évnyitó napján hátrányban vannak a nem cigányokhoz képest. Ma már tudom, hogy a fogantatásuk pillanatától kezdve így van ez – summáz a plébános, aki az elmúlt években három tanodát létesített, ahol ötvenöt diákról gondoskodnak. Kezdetben kaposvári tanítóképzős hallgatók jártak ki hétvégenként, hogy a sekrestyében ingyen korrepetálják a kaposfői, kaposmérői és kiskorpádi lurkókat, ám később a jákói, csökölyi és rinyakovácsi gyerekeket is bevonva, már szervezett keretek között zajlott a felzárkóztatás. Büszke vagyok arra, hogy a tanodába járók közül egyetlen diák sem bukott meg évismétlésre, nem idegenkednek a továbbtanulástól, és már többen leérettségiztek.
Három főállású pedagógus alkalmazását tette lehetővé a pályázat. Somos atya segítői ízig-vérig pedagógusok, akik előtt a plébános is megemeli kalapját. Azt mondja: „Áldott lelkek ők, akikről csak vigyázzállásban merek beszélni.”
Délelőtt karitászmunkát végeznek; szülőknek, rokonoknak segítenek ügyes-bajos dolgaik intézésében, életvezetési tanácsokkal látják el őket, délután pedig teljes mellszélességgel a diákok tanulásánál „bábáskodnak”. Egyúttal élni és szeretni is megtanítják őket. A helyes illemre, a higiéniára, a szokások megőrzésére buzdítják a kamaszokat, s a tehetséggondozásra is figyelmet fordítanak. A tanév végén közel egyhetes tanodás tábort, évente családi napot szerveznek számukra. A társadalmi és az egyházi ünnepeket is megismertetik velük, miközben maguk is részesei örömüknek.
Amikor a lappföldi mikulás meglátogatta a gyerekeket, madarat lehetett volna fogatni velük. Igaz, kommentelők hada ízléstelen véleményekkel árasztotta el a világhálót, azt kifogásolván, hogy miért csak a cigány gyerekeket ajándékozta meg Somogyban… Amikor a baglaspusztai közösségi házat szentelték, valaki azt tanácsolta a plébánosnak, tegyen már ki egy lavórt, egy szappant meg egy törölközőt, hogy legalább a koszos kezüket megmoshassák a cigányok. Somos atya elzárkózott az ötlettől, mondván, nem sértheti meg őket, előbb-utóbb majd megfogan bennük a tisztaság iránti igény. Egyébként sem kedveli a janicsármódszereket; ha valaki változni fog, az csak a szeretet és az isteni kegyelem hatására történhet.
És nem tévedett. Egy idő után valóban tiszta ruhában, megmosakodva, kiillatosítva érkeztek a családok – a belső átalakulás a külsejükön is érzékelhető volt –, s míg korábban egy-egy közösségi rendezvényt kellő távolságtartással szemléltek a telepiek, addig a vadászdombi közösségi ház közelmúltbéli szentelésére külön produkcióval készültek, hogy megmutathassák remek ritmusérzéküket, vérbő táncukat, muzsikájukat, és szavaljanak. József Attilát és Ady Endrét – a maguk nyelvére lefordítva…
Somos atya annak is örül, hogy a miséken magyarul, majd cigányul száll a dal, és hangzik el az ima. Így már Isten házában is sikerélményük van védenceinek, akik a farsangi időben leányszöktetést játszottak, és a férfiak hosszú szárú bugyogókba bújva kánkánoztak.
A pécsi származású plébános – aki éveken át a Kaposvári Egyetemen és a katolikus gimnáziumban is tanított –, a kaposfői Szent Erzsébet Alapítvány munkatársaival közösen arra szövetkezett, hogy megpróbálja jobbá szeretni a térség cigányait. Tudja, hogy hosszú út vezetett idáig, de kezdő papként újra vállalkozna e feladatra. Most is tervez, szervez, koordinál. Ilyenkor még kínzó lábfájásáról is megfeledkezik. Amikor arról kérdezem, mi jelenti a legfőbb motiváló erőt számára, így válaszol:
– A Szentlélek inspirációja. Minden napomat szentségimádással kezdem. Nem merem másként, csak az Oltáriszentség jelenlétében indulhat a nap. Este pedig hálát adok mindenért. Örömért és megpróbáltatásért, s mindazokért, akik velem együtt erre a szolgálatra szegődtek. A Szentlélek pedig – láthatóan –, folyamatosan érleli és termi gyümölcseit.
