Isten életbe szólította az embert. Kész világot adott neki, a rendelkezésére állt. Mindent biztosított számára, a gondviselője volt. Szeretetből teremtette, képességekkel látta el, neki adta képességei kibontására a Földet. Mit várt? Viszontszeretetet. Nem ő szakadt el az embertől, hanem az ember akart isten lenni a csábító szavára, aki nem szerette, és hazugságán kívül semmit sem tudott adni neki. Az ember elfelejtette Isten iránta való szeretetét, és önszeretet uralkodott el rajta. Isten még ekkor is a szeretetét nyújtotta – övék a Föld, munkálják meg –, és szeretete bizonyítására a Megváltót, Isten Fia áldozatát ígérte és adta. A termőföld, az eső, a napsugár, a család, a munka, a szellemi képességek mind-mind szeretetének ajándékai.
Az édesanya megtapasztalja gyermeke éntudatának jelentkezését, amelyet az alig két-három éves kicsi a „nem akarom” kimondásával nyilvánít ki. Ekkor még nem szeretetlen, csak öntudatra ébred. De anyai szeretet nélkül nem tud létezni, szükséges dolgaiban anyjához fordul, tudja, vagy inkább megéli, hogy ő szereti őt igazán. Gyakran a kamaszkorban, a felnőtté válás előszelében felejti el e szeretetet, s lesz önző, anyját is megtagadó, szeretetből fakadó tanácsára nem hallgató. Nem egy ember csak anyja halála után éli meg, hogy mit vesztett, amikor édesanyja szeretetét nem fogadta el, és önfejűvé lett, a szeretetre nem szeretettel válaszolóvá.
Nagypéntek és húsvét után „igazolja” határtalan szeretetét az Isten. A ne ölj, ne lopj tiltásai, ószövetségi parancsai helyett bemutatja végtelen szeretetét. Ennek felfedezését várja. Ekkora szeretetre már nem kell parancs, ennek a szeretetnek viszontszeretetre kell indítania az embert.
Ki a keresztény? Aki a neki ajándékozott teremtett világot látva, aki Istentől kapott képességeit felfedezve, aki az emberekben Isten képmására alkotott személyt látva felismeri Isten szeretetét, és önzése helyett az áldozatos viszontszeretetet éli. A szerető Isten ajándékát látja virágban, búzában, madárban, kutyában, de a bűnbocsánat szentségében és a szentmiseáldozat Krisztusában is, és mindezt látva nem tud mást, mint viszonozni Isten szeretetét.
Nem félni kell a minket végtelenül szerető Istentől, hanem felfedezni szeretetét, és hálás szeretettel mindig és mindenben viszonozni azt. Mit kell tenni a katekézisekben, a prédikációkban? Nem mást, mint tanítani arra, hogy Isten a szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten őbenne.
Gyulay Endre nyugalmazott szeged–csanádi megyés püspök