A legfontosabb szó, hogy szeresd társaidat, az a léleknek jó… Az életből csak egyet kaptunk, és ezt az egyet használjuk ki jól, és éljünk szeretetben, mert a szeretetnek mindennap gyógyító ereje lehet.” Ötvös Judit írta, a kép elkészítésében Orosz Bea, Pandúr Attila és Kurkó András közreműködött. A Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthon halmozottan sérülteket ápoló-gondozó intézményének lakói mutatják meg önmagukat – s adnak példát az úgynevezett épeknek a szeretet egyszerű, ám annál nagyobb erejéről.
Az ipolytölgyesi otthonban hosszabb múltra tekint vissza a kreatív műhelyfoglalkozás. Apostol Éva gyógypedagógus-képzőművész kezdeményezte, majd tanítványa, Sándor Katalin gyógypedagógus-festőművész folytatta munkáját. Erre a kapcsolatra utalt Sándor Katalin diplomamunkájában: „A sérült gyermek a kézműveskedés hatására átélheti a szabadság élményét, az alkotás örömét, elkezd jóban lenni önmagával. »Ismereteket szerez térről és időről, megtapasztalja saját testét. Az együtt alkotás, az együttes tevékenység kialakítja a kapcsolatot a másikkal, megtapasztalja önmagát és a másikat. A közös törekvés valaminek a létrehozására feloldja azt, ami szétválaszt. Ebben a szakaszban fontos figyelni arra, amit tud, és azt kell megragadni, mert ez az a híd, amelyen eljutunk oda, amit nem tud.« (Apostol, 2007).”
Ennek a szemléletnek a hatására jött létre 2005 januárjában a Hangyaboly Kézművesház, mely az intézet területén, önálló épületben kapott helyet. Hét műhelyben foglalkoztattak (nemezelő-asztalos, agyagozó, szövő, kreatív, fantázia kuckó, gyertya, festő) értelmi fogyatékos és halmozottan sérült fiatalokat.
A Hangyaboly Kézművesház munkatársainak közös célja – mint Sándor Katalinnál olvasható, aki ma leendő gyógypedagógusoknak oktat művészetterápiát –, hogy az otthon lakóinak mindennapi foglalkozást, munkavégzést biztosítsanak, ezzel célt, értelmet adjanak nekik, s megszüntessék a monotóniát. A szabadidő hasznos eltöltése mellett terápiás célok is megvalósulnak…
A kézművesház arculata az elődök és a maiak közös munkájának eredménye. „A közös munka, a közös élmények a családtól távol élőkben az otthonosság érzését keltik, itt úgy érzik, nem idegenek ők, ez a hely a sajátjuk” – vallja Sándor Katalin.
Németh Zsuzsa szülőként kapcsolódik az intézethez, az ő ötletéből született a kiállítás, s partnerre talált a szobi múzeumban, az ipolytölgyesi otthon munkatársai pedig örömmel támogatták. „Nagyra becsülöm az intézet erőfeszítését, lakóik számára kinyitják a világot. A fogyatékkal élő emberekben micsoda lelkierő van, mekkora kitartás. S mennyire boldogok tudnak lenni, mi mindent tanulhatunk tőlük.”
Elhangzott a legfontosabb: mennyire boldogok tudnak lenni! Mi, úgynevezett épek, belegondolunk-e mindennapi csapda-életünkbe: boldogságra vágyunk, s közben a boldogtalanságot hajszoljuk. Pap Laci – így jegyzi nevét a kép alatt – Mese című alkotásához Ötvös Judit a következő verset írta: „Egy nagy, kék pillangó ereszkedett alá rám, / és elfedett szárnyaival. / Mind mélyebb- mélyebb álomba süllyedtem. / Így hevertem önfeledten soká, / akár egy kék mennybolt alatt.”
„Ezt a csillag tündérországot – ahogy megfogalmazzák – maguknak építik, ezt élik meg, s ebben partner az otthon, a kreatív műhely” – mondja Németh Zsuzsa. Kézbe veszem a tárgyakat. Grósz Viktória gyönyörű gyöngyfűzéseket készít, aki csak tenyérlenyomatra képes, azzal alkot. De – látom az egyik fényképen – készítenek sárkányt is, amely föllebben az égbe…
Az otthonban a következő felirattal találkozom: „Hogyan lehetsz boldog ezekkel a fogyatékos, süket vagy vak gyerekekkel? Milyen rossz kérdés. De fel kell tenni, mert ha senki sem boldog, amikor velük van, ezek a gyerekek nem fejlődhetnek.”
A művésznek mit mondanak ezek a képek, mit árulnak el az alkotókról? – kérdem Németh Zsuzsától. „Ők elsősorban érzelemmel élik meg a világot. Ösztönösen ráéreznek a formára, a színre, a kompozícióra. Alkotásaik teljes munkáknak tekinthetők. Ha valaki csak a kiállítást látja, aligha gondolja, hogy fogyatékkal élő emberek mutatják meg magukat. Talán gyerekrajzokat feltételez, modern, konstruktív, nonfiguratív kortárs képzőművészeti alkotásokat…”
Arra gondolok, olykor a „rendes” művészek is menynyire szeretnék, ha ezzel az ösztönösséggel tudnának alkotni, minden előzetes meggondolás, művészi okoskodás nélkül. „Úgy vélem, sokan – nem csak a művészek – vágynak erre a belső szabadságra.”
Ipolytölgyes csöndes kis falu az Ipoly mentén, a Börzsöny lefutó hegyvonulatai alatt. Tresóné Szalai Zsuzsanna igazgató ismertet meg az otthon világával. Százötvenen élnek a katolikus egyház fenntartásában 1986 óta működő otthonban. Legfiatalabb lakóik tizenhat évesek, legidősebb családtagjuk hetvennégy éves, minden korosztály képviselve van. Középsúlyos és súlyos értelmi, illetve halmozott fogyatékkal élő férfiak és nők. Kilencvenöt dolgozó segíti mindennapi életüket. Közel ötven gondozó, négy gyógypedagógus, a kreatív műhelyek vezetői.
A tavalyi évre nehéz szívvel gondol az igazgatónő. Alig tudja, anyagilag hogyan sikerült túlélniük. Csökkenteni kényszerültek a dolgozók létszámát, a korábbi hét műhelyből most csak négy működik. „Lakóink hétfőtől péntekig értelmes feladatokat végeznek itt. Úgy mennek a műhelyekbe, mint egy munkahelyre vagy az iskolába. Színes programokkal közelítjük a normál élethez az ő kis életüket.”
Az otthonban fizioterápiás részleg működik, ahol a mozgásukban korlátozottak terápiás kezelést kapnak. Rendszeresen jár az intézménybe gyógymasszőr, őt a szülői alapítvány fizeti. Egy nagylelkű támogató segítségével három gyógytornász is segíti a lakókat.
Az igazgatónő elmondja: gondozottjaik több mint a felének van családi háttere, egyharmadukkal tartanak rendszeres kapcsolatot az otthoniak. Néhányukat rendszeresen hazaviszik hétvégeken, nagyobb ünnepeken vagy nyári szabadság idején, de – teszi hozzá – a többség az egész évét itt tölti.
A gyógypedagógusok közül Fazekasné Lőrincz Éva és Harmincné Fazekas Katalin hitoktató végzettséggel is rendelkezik, Tiszai Luca szociális testvér zeneterapeuta, a halmozottan fogyatékosokkal foglalkozik. Kepes Anita fiatal gyógypedagógus nemrég került az intézetbe.
A kápolnában éppen a déli imádságot végzik a lakók közül azokkal, akik igénylik ezt. Letkésről jár át Pál atya, így szentmisén is rendszeresen részt vehetnek. Az oltár mögött megragadó falikép: középütt Krisztus alakja, két oldalon pedig a ház lakóinak fényképe sorakozik.
A műhelyekben Kovácsné Romanovszka Mária, Kurali Krisztina, Janyu Róbert és Szuperák Arnold vezetésével békés nyugalomban folyik a munka. Éppen „hajráznak”, az Aromaház elnevezésű cég tőlük rendelt több száz olyan tárgyat, melyeket karácsonyra ajándékoznak partnereiknek.
A külföldi kapcsolatokról nem szabad megfeledkezni – figyelmeztet az igazgatónő. Az udvari pergola, a kert térkövezése, a hinta, speciális hintaszékkel, a fürdetőágyak és más szükséges berendezések a belga és a holland támogatóknak köszönhetők. Kikerülhetetlen a belga Marie-Rose Pauwels és férje, Daniel Van Hemelrijk, valamint volt kollégája, John van Mieghem említése. Nemcsak anyagilag, szakmai vonalon is segítenek. Marie- Rose gyógypedagógusokat oktat, a diákokat ide hozza gyakorlatra, s új módszerekkel is megismertette a hazai szakembereket. Száz lakónak Belgiumban adaptációs szülei vannak. Nyaralásra küldenek pénzt, születésnapra és karácsonyra ajándékot, mellé sok szép biztató szót.
Hollandiából egy református közösséggel is hosszú időre nyúlik vissza az ismeretség. „Tavasszal eljönnek hozzánk családostól, van, aki a gyerekeit is hozza, s nemcsak anyagiakkal támogatnak minket, hanem részt vesznek a mindennapi munkában is. A nők a gondozásban, a mosodában segítenek, a férfiak együtt dolgoznak a karbantartókkal. Magyarországról a bencés Arnold atya plébániájáról érkeznek rendszeresen fiatalok – Sághy Éva hitoktatónak nagy köszönettel tartozunk –, akik megismerik a fogyatékkal élőket, az önkéntes munka szépségét és örömét.”
Neumayer Zsuzsanna negyven év körül jár, különös izomsorvadásos állapota miatt él az otthonban. Verseket ír, reményei szerint rövidesen megjelennek kötetbe gyűjtött költeményei. Szereti a kötött versformát, hogy a versszakok és a rímek a helyükön legyenek. „Miről szólnak? Élményeimről, érzéseimről, mindarról, amit megélek. Öröm és bánat, ezzel írom ki magamból. Más naplót ír, én verset. Sok mindenen átsegített már.” Aztán József Attiláról beszélgetünk. „Az őszintesége tetszik a legjobban. Nagyon őszintén írt.” Zsuzsa kimondta a legfontosabbat: minden művészetben elsőrendű, hogy őszinte legyen az alkotó. „Én is erre törekszem verseimben.”
Ötvös Juditnak a kiállításon is olvasható sorai jutnak az eszembe: „Miért születtem erre a Földre? Miért vagyok lelkileg ilyen gyönge? Miért van a világ tele szenvedéssel? Miért viselnek meg úgy a dolgok? Ellenük tenni semmit sem tudok. A sérült embernek nem kell más, csak szeretet, amivel mindig győzni lehet.” A sérült és (úgy akartam folytatni: nem sérült embernek, de pontosabb így fogalmaznom) másként sérült embernek nem erre van szüksége?
A kiállítás főfalán közös munka: keskeny lécekre festett képek, egymás fölé helyezve, igen, ez a függőleges szár, a vízszinteset pedig az intézet életéből készült fotótablók alkotják. Kereszt – ezt nézem, s magamat látom.
Fényképezte: Cser István
