Kései sirató

A fehér ember lesújtó véleménye azután sem változott, hogy a XVIII. század végén megalapította az első gyarmatot Új-Dél-Wales néven. Az őslakosokat primitív barbároknak tartották, soha nem láttak bennük mást, mint leküzdendő akadályt. Földjüket lelkiismeret-furdalás nélkül elvették, mondván, ez az óriási terület a fehérek megjelenése előtt terra nullius, azaz senki földje volt. (Ezen az állásponton az ausztrálok csak 1988-ban változtattak.) A XIX. század második felében már „kevesebb gondot okoztak, mint az Európából betelepített nyulak
elszaporodása”. Az ausztrál alkotmány 1900 körül jött létre, ebben persze egy szó sem esett az őslakosságról. Sydney Cove városának megalapításakor, 1788-ban még egymillió őslakos élhetett a kontinensen, de mire a gyarmatosítók leszármazottai észbe kaptak, addigra már csak hetvenötezren maradtak.
Warwick Thornton Veszett vidék című filmje a XX. század húszas éveiben játszódik Ausztrália Északi területén (Northern Terri­tory). Ez utóbbi azért fontos, mert az először benépesített keleti, déli és nyugati régiók jóval fejlettebbek voltak, mint Darwin és környéke. (Az sem mellékes, hogy napjainkban itt él a legtöbb őslakos.) E kietlen tájra érkezik Harry March (Ewen Leslie), a volt katona, aki szemmel láthatólag háborús traumáktól szenved. Elhívja magához dolgozni a szomszédban élő bennszülöttet, Sam Kellyt (Hamilton Morris) – akit csak „fekete dolognak” nevez. A férfi magával viszi a feleségét és az unokahúgát is. March meg­erőszakolja Sam feleségét, majd elküldi a családot, és a helyükre a másik szomszédjától hív át egy öregembert és egy fiút, Philomacet (Tremayne és Trevon Doolan). A gyerek megszökik tőle, őt keresve kerül March ismét konfliktusba Sammel, aki védekezésül lelövi őt.
Napjaink filmgyártásának – filmművészetének – jellemzője a megfelelő atmoszféra megteremtése. Ma már minden rendező arra törekszik, hogy behúzza a nézőt az általa létrehozott világba. Ez a sajátosság nem egyszerűen egy hozzáadott érték, ami esetleg még érdekesebbé teszi a filmet, hanem alapelvárás. Persze ezt is sokféle módon és színvonalon lehet megvalósítani. A Veszett vidék ebből a szempontból kiemelkedő alkotás. Köszönhető ez egyrészt a rendező által jegyzett operatőri munkának (bár Ausztrália kopárságában is lenyűgöző tájának látványát nehéz lenne elrontani) és a hangzásnak: zümmögő legyek, távoli madárvijjogás, fel-felvonító állatok, vagy csak a szél susogása, ahogy a félig kiszáradt növényzetet borzolja – mindezek miatt úgy érezhetjük, mi is ott vagyunk a pusztában. A film minden részlete, minden eleme hitelesnek tűnik, a szereplők öltözékétől kezdve a használati tárgyakig. A színészek sallangmentes játéka csak fokozza mindezt: az egyszerű embereket egyszerű eszközökkel formálják meg.
Sokat írtak már arról, hogy az ausztrál kontinensen játszódó történetek milyen nagy mértékben frissítették fel a westernt. Ugyanakkor a Veszett vidék nem csak egy üdítő színfolt, amely még változatosabbá teszi ezt a műfajt. Thornton szinte csak a vázát tartja meg annak, amit megszokhattunk. Filmjében nincsenek (revolver)hősök, nincs a földjéért és népéért küzdő bennszülött, mint ahogyan hiányzik belőle az őslakosok és a fehérek ádáz – és látványos – küzdelme is. Illetve mégis ott vannak mindezek, csak másként. A menekülő Samet üldöző Fletcher őrmester (Bryan Brown) a törvény őreként minden­áron bíróság elé akarja állíttatni a feltételezett gyilkost, de a sivatag kifog rajta. Csapata néhány őslakos harcossal is összefut, ám a két fél csatája mindössze két és fél percig tart. Manapság a filmek nagy része azzal próbál elütni elődeitől, hogy háromszor annyi erőszakot vonultat fel négyszer olyan véresen bemutatva – gondoljunk csak Quentin Tarantino Aljas nyolcas című opuszára. Éppen ezért figyelemre méltó a Veszett vidék visszafogottsága: March erőszakoskodásánál például teljes sötétségbe borul a vászon.
Warwick Thornton filmje úgy is felfogható, mint az őslakosokért mondott kései sirató. Bár Sam nem száll harcba a felfegyverzett fehérekkel, azt jól tudja, hogy egykori hazája nem fogja cserbenhagyni, ezért is viszi be üldözőit egyre mélyebben a vadonba – azaz a sivatagba. Az igazság Sam mellett áll, amit akár még a bíróság is elismerhet, mindez azonban már semmit nem változtat a lényegen – az aboriginal lakosság földjét elvették, ez pedig nem fordítható vissza.
A történészek szerint az ausztrál fehér lakosság nem érdeklődött különösebb módon a vallási kérdések iránt. Van, aki egyenesen az első posztkeresztény társadalomként írja le a fegyenctelepből kinőtt gyarmatot. A filmben azért tartják a tárgyalást a kocsma előtt, mert a településen nincs templom. Fred Smith (Sam Neill), Sam Kelly munkaadója mindennek ellenére vallásos. Ő a lelkiismeret hangja, aki egyszer a 8. zsoltárt olvassa éppen: „mi az ember, hogy figyelemre méltatod, és mi az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és kezed művei fölé állítottad” (Zsolt 8,5–7). A (fehér) ember azonban mindebből csak az uralkodást értette meg, szerinte a „dicsőség és a tisztelet” csak neki jár. „Mi lesz ebből az országból?” – kérdezi a film végén Fred. Nem válaszol rá, ehelyett épít egy templomot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.