Gyerekeimmel, feleségemmel gyakran vettünk részt olyan szentmisén, melyet ő mutatott be, de ott voltunk a szentév kiemelkedő eseményein, a betegek jubileumán éppúgy, mint a római ifjúsággal való találkozásakor. Néha idős, beteg embernek láttuk – tudtuk is, hogy az –, de azt is láthattam, amint az ifjúsággal találkozva a székébe kényszerült pápa ujjai a zene ritmusára doboltak a szék karfáján. Mosolygott, integetett – jó volt a közelében lenni. Akkor is, amikor aggódva láttuk, miként hagyja el testét az erő, például a halála éve előtti húsvétkor, a Colosseumnál végzett keresztútja során. Már nem tudta végigjárni az utat. Ült a számára készített trónuson, s a tömeg fölé magasodó dombról követte az imádságokat. Mi, a Vatikánhoz akkreditált fotósok tizenöt méterre álltunk tőle. Kis kollegiális lökdösődés közepette mindnyájan igyekeztünk, hogy közelebbről, jobb szögből fotózhassuk a pápát. Egyszer csak rosszul lett. Összefüggéstelenül beszélt, testének nem tudott parancsolni. Ott álltak a világ nagy hírügynökségeinek fotósai. Leeresztették fényképezőgépüket. Talán negyven perc is úgy telt el, hogy senki nem fotózott. Csendben imádkoztunk, mert láttuk: II. János Pálnak megnyílt az ég, közelebb volt már hozzá, mint hozzánk. Álltunk és hallgattunk. Aztán húsvét vigíliáján olyannak láttuk, mint akit kicseréltek, hirdette a fény, a hit és az egyház erejét. A Szent Péter-bazilika előtti téren ismét a győzedelmes Krisztus földi helytartójaként, a világegyház fejeként öntött erőt és lelkesedést a hívők szívébe. Egy évre rá, 2005 húsvétvasárnapján nagyon sokan voltunk a Szent Péter téren. Az emberek arra vártak, vajon megjelenik-e az apostoli palota ablakában II. János Pál pápa. Elhangzott az úrangyala imádság. Minden szem a pápai lakosztály ablakára szegeződött. Hosszú percek teltek el. Aztán megjelent. A várakozás néma csendjét örömujjongás váltotta fel. Él a pápa! Hiszen hetek óta mindenki tudta, hogy betegsége nem múló gyengélkedés. Olajágat fogott reszkető kezében, szólni nem tudott, orvosai meg is tiltották neki. Így üzent – némán, kezében az olajággal – békét, feltámadást, túlvilágot, szeretetet. Tőlünk távoztában is úgy állt ott, betegségtől és fájdalomtól meggyötörten, a béke szimbólumával a kezében, hogy mindnyájan értettük. A béke és a helytállás emberét láttuk, aki a szavakon túl még mindig tanít – példájával is. Április elsején Angelo Comastri prelátus a Szent Péter téren összegyűlt tömeg előtt így imádkozott: „Krisztus ezen az estén vagy éjszakán tágra nyitja a mennyek kapuit a pápa előtt.” Camillio Ruini bíboros, Róma vikáriusa pedig a pápáért mondott szentmisét a lateráni Szent János-székesegyházban, ahol a többi közt ezt mondta: „II. János Pál már látja és érinti az Urat… Ebben a pillanatban ő még inkább a mi pápánk – Krisztus helytartója, akinek passiója élettel tölt el bennünket.”Aztán következett április másodika. Napok óta folyamatosan tízezrek álltak a téren. Voltak, akik csendben imádkoztak, mások spontán imacsoportot alkottak, így könyörögtek Istenhez – a távozóért. Fiatalok hálózsákokban virrasztották át az előző éjszakákat, hogy közel lehessenek a szenvedő, haldokló pápához, imáikkal, énekeikkel kísérjék szenvedését. Az egyébként szigorú őrök ekkor sok mindent megengedtek. Volt, aki táncával próbálta vigasztalni a pápát, volt, aki órákon át olasz slágereket énekelt. Nagy volt a tér, sokan elfértünk rajta, és egyre nagyobb lett bennünk a hiány érzete, mert tudtuk, hogy elveszítjük őt, aki annyi szeretettel fordult hívőhöz és hitetlenhez, zsidóhoz és muzulmánhoz, fehérhez és feketéhez. A világ hírügynökségei is folyamatosan kapcsolták római tudósítójukat, hogy friss híreket tudjanak szétrepíteni a világba. Másodikán este én is ott jártam a családommal. A tér sötét és csöndes volt, mindenki imádkozott, vagy alig hallhatóan énekelt egy mécses fényénél. Hazaindultunk. Hátra-hátra pislogtunk, nem történik-e valami a téren. Egyszerre hatalmas morajlás hallatszott. Kiderült, csak a bazilikát megvilágító egyik reflektort kapcsolták be. Otthon aztán a televízió adását figyeltük. Napok óta minden olasz csatorna a pápáról közvetített filmeket, a vele kapcsolatos eseményekről beszélgettek vatikáni szakértők. Aztán egyszerre elsötétült a kép, az ország legismertebb bemondója bejelentette: „Papa e morto…” – Meghalt a pápa. A téren állókkal Leonardo Sandri bíboros közölte a gyászhírt. „Szentatyánk hazatért az Atya házába. Ma este mindannyian árvának érezzük magunkat.” A Padre Pio olasz televízióállomás tudósítása szerint néhány perccel halála előtt a pápa még öntudatánál volt, és ablaka felé nézve felemelte kezét, hogy áldást adjon, és megpróbált kimondani még egy utolsó szót: ámen. A gyász napjai következtek. Százezrek érkeztek Rómába a világ minden tájáról, hogy búcsút vegyenek II. János Pál pápától. Fegyelmezett sorokban, sokszor egész éjszakán át, akár tíz órán keresztül is álltak az emberek, hogy egy utolsó pillantást vessenek rá, elbúcsúzzanak tőle, kicsit talán saját múltjukat is eltemetve vele. Karol Wojtyla halálára a sajtó hónapok óta készült: várható esemény volt, mégis váratlan. A vatikáni sajtóközpontban újságíró kollégáim közül is többen napszemüveg mögé rejtették szemüket. Fényképeztük a gyászolókat, néztük a tömeget, és az emberek többségével együtt gondoltuk mondtuk: „santo subito” – azonnal avassák szentté, mert ha valaki, hát II. János Pál pápa az volt. Életével tanított, szeretetével nemzedékeknek adott példát.
