A kereszténység története Indiában ősidőkre nyúlik vissza. Szent Tamás apostol a hagyomány szerint Krisztus után 52-ben érkezett Dél-Indiába, a mai Kerala állam területére. Hét közösséget alapított, vagyis hét templomot épített. Magam is a szír-malabár rítust követő, úgynevezett Tamás-keresztények közé tartozom. Létezik egy másik keresztény ritus is: a „szír-malankara”, amely sokáig elszakadt a szír-malabár ritustól és Rómától, mostanra azonban már egyesült Rómával, a pápaságot is elfogadják. Ez a két rítus alkotja a közel kilencmilliós keresztény többséget. Bár Szent Tamást hindu szélsőségesek ölték meg, de követői, akik megkapták Krisztus tanítását az apostoltól, békében éltek a többi vallás követőivel. A portugál Vasco da Gama 1498-ban érkezett Keralába. A portugálok megdöbbentek, amikor Krisztust ismerő és bennük hívő közösségekkel találkoztak. Őket azonban nestoriánusoknak nyilvánították, és erőszakkal el akarták latinosítani a lakosságot. Xavéri Szent Ferenc is nagy szerepet játszott a hit terjesztésében: ő azonban egyszerűen tovább akarta adni hitét az embereknek. Hamarosan ezrek keresztelkedtek meg általa. Ezek a keresztények főként a tengerparton élő halászok közül kerültek ki. Később megérkeztek a hollandok és az angolok Indiába, és tovább fokozták a gyarmatosítást. Az ország csak hatvankét évvel ezelőtt, 1947. augusztus 15-én tudott megszabadulni a gyarmati sorból. Az újkori keresztényüldözés 1964-ben kezdődött, Bihar államban: két atyát meggyilkoltak. 1978-ban ugyanitt egy papot és egy apácát öltek meg. 1980-ban ismét két bihari pap esett gyilkosság áldozatául. 1987-ben Utra Pradesh tartományban és Biharban is megöltek egy papot. Az igazi keresztényüldözés azonban 1990-ben kezdődött. Megerősödtek a hindu fundamentalista pártok, amelyeknek egyetlen céljuk volt, hogy India tiszta, egyvallású, hindu ország legyen. Több párt is képviseli ezt az ideológiát, néhánynak radikális, erőszakos csoportjai is működnek. Mivel India lakosságának hetvennyolc százaléka (nyolcszázmillió ember) hindu vallású, a fundamentalista pártok hamarosan meg is nyerték a választásokat, és hatalomra kerülve harcba kezdtek a kereszténység és az iszlám ellen. 1992. december 6-án Ayodhya városban leromboltak egy muzulmán mecsetet, mondván, régen ott állt Rama isten temploma. Ez az akció nagyon megnövelte népszerűségüket, mivel a hinduk és a muzulmánok között történelmi ellentétek feszülnek. 1995. február 25-én Rani Maria nővért ötvenhat késszúrással ölték meg egy autóbuszon. 1964-től 1997-ig, harminchárom év alatt ötvenhárom vallási indítékú támadás és gyilkosság történt Indiában, 1998-ban egyetlen évben pedig már kilencven ‒ ez is mutatja, hogy a helyzet egyre súlyosodik. 1999. január 23-án a leprásokat gondozó Graham Steward Stain ausztráliai misszionáriust elevenen elégették két fiával együtt. Az üldözések 2008 októberében csúcsosodtak ki az Orissa államban történt támadásokban. Több mint ötvenezer házat gyújtottak fel, több templomot és más egyházi épületet romboltak le. Több tucat halálos áldozatot követeltek a támadások, és sokan ma is félelemben élnek az erdőkben rejtőzve. A keresztényüldözések hátterében politikai okok is meghúzódnak. A függetlenség kivívásától kezdve sokáig a Kongresszus Párt nyert a választásokon ‒ Nehru, majd Indira Gandhi vezetésével az alkotmányt tiszteletben tartva kormányoztak. Amikor Radzsiv Gandhit megölték a „tamil tigrisek”, 1991. május 21-én, nagy zűrzavar kerekedett a politikában. Ő volt az, akire a nép nagyon számított, mivel békeszerető és tehetséges fiatal miniszterelnök volt. Halálát követően az addig féken tartott hindu fundamentalisták – akik mögött néhány nagyon gazdag ember állelőretörtek, mindenféle praktikák révén nagyon népszerűek lettek az egyszerű, írástudatlan tömegek körében. A legnagyobb akadályt számukra a misszionáriusok és az egyház jelentik. Ahol ők jelen vannak, nagy változások történnek, és a hindu fundamentalisták nem tudnak befolyást szerezni. Marad az erőszak és félelemkeltés. A hindu fundamentalisták rendszerint azzal vádolják az egyházat és a misszionáriusokat, hogy térítő munkát végeznek. Ezt Indiában ‒ a gyarmati múltra is emlékezve ‒ törvény tiltja. Erőszakos térítésről azonban korunkban már szó sincs. Azt mondhatnánk: az egyház nem zárkózik el azok elől, akik önkéntesen akarják befogadni a kereszténységet ‒ Indiában ugyanis vallásszabadság van. A misszionáriusok (mint például Teréz anya) szeretetteljes és áldozatos munkáját látva sokan akarnak megkeresztelkedni. Amikor a misszionáriusok felemelik az elnyomottakat, árvákat, özvegyeket, azok emberi méltóságot kapnak, és szeretettel fogadják azt az Istent, aki őket embernek teremtette. Indiában sok az elnyomott és megvetett ember az alacsony kasztbeliek között. Ők mindig megtalálják emberi méltóságukat az egyházban. Ez azonban ellentétes a fundamentalisták törekvéseivel. A legnagyobb baj azonban a kereszténységen belül van. Sok szekta ‒ jehovisták és más, az amerikai pénzvilágból kiinduló, magukat „neoprotestánsoknak” nevező közösség igyekszik gyakran bizony erőszakos módon magához vonzani embereket ‒ képviselőik ugyanis a „megtérítettek” száma alapján kapják a fizetésüket. Ez azonban „business” ‒ és nem vallás. Tevékenységük azonban lehetőséget ad a hindu fundamentalistáknak arra, hogy azt hirdessék: lám csak, a keresztények ezt csinálják… A hinduk támadásai ugyanakkor elsősorban a katolikus egyházat és misszionáriusait érintik, mivel az ő munkájuk hatékonyabb, mint a szektáké. Bár az elmúlt fél évtizedben a Kongresszus Párt a többi koalíciós párttal együtt kormányoz, a tavaly októberi kemény támadás, mely tovaterjedt India több államában is, félelemkeltő nyomokat hagyott. Többen élnek ma is erdőkben Orissa államban, mert nincs hova lehajtani a fejüket, mert felégették a házaikat. A félelemkeltő hinduk, a barbár kultusz ellenére is ezek a keresztények bátran megvallják a hitüket ‒ életük árán is.
