Kereszténység és kultúra?

A folyóiratok a dialógus színterei. Ha. Mert vannak ellentmondást nem tűrő, a másként gondolkodókat a legszívesebben eltüntetni vágyó, de legalább elhallgató orgánumok, melyek kedvelt műfaja a kinyilatkoztatás. De most inkább azokról essék szó, amelyek a párbeszéd munkálói, s még közelebbről: amelyek katolikusok és értelmiségiek. Mintegy élő cáfolataként a közösségben vallott keresztény hit és a kritikus gondolkodás összeférhetetlenségét állító tévtanoknak. Ugyanakkor jól tudva, hogy egyház és kritikus gondolkodás mégoly hosszú közös menetelés után is csak az ismerkedés szakaszánál tart. A párbeszéd – ha őszinte – kiszolgáltatottá tesz. S közben az is megváltozhat, aki mondandóját eredetileg csak meg akarta osztani másokkal. Ez utóbbit Mártonffy Marcell, a Mérleg főszerkesztője állapította meg, elődjét, Boór Jánost idézve, aki munkatársaival a II. vatikáni zsinat utolsó esztendejében, 1965-ben bocsátotta útjára a „lapok és könyvek szemléjét”, hogy legalább e forrásból tájékozódhassék a vasfüggöny mögé szorított magyar olvasóközönség a világegyház szellemi folyamatairól, teológiai kérdésfeltevéseiről és a minden korban újra meghatározandó utak kereséséről. Ezt a hivatást igyekszik teljesíteni ma is a negyedéves folyóirat, történetének elkeserítő fordulatához érve: legutóbbi (2009/1-2.) száma pénzszűke miatt csak az interneten olvasható (http://www.merleg-digest.eu/). Mártonffy Marcell a beszélgetés során megfogalmazta, hogy a „szekularizmus utáni” társadalomban érezhetően erősödik a vallás iránti érdeklődés – de elsősorban a korábban uralkodó felekezeti formákon kívül, vagy legalábbis szelektíven értelmezve a korábban rögzült hagyományt. Kis kitekintés, még az írott sajtó területén maradva: a tájékozódás segítésével kapcsolatban a Mérleg szerkesztője hiányolja a színvonalas egyházi közéleti publicisztika műfaját, hiszen „fontos volna, hogy ne csak pamfletek jelenjenek meg arról, hogy ki védi vagy bántja az egyházat”. Ezzel rokon gondolatot tett szóvá Szabó Ferenc jezsuita, a Távlatok főszerkesztője: minden esetben meg kell hallgatnunk és elemeznünk kell a miénkkel ellenkező véleményt, s nem elég méltatlankodni azon, ha egy-egy jelenség vagy nyilatkozat sérti a vallásos emberek érzékenységét. A gyakorlati ateizmus korában is kapcsolatban kell maradnunk a jó szándékú keresőkkel, nem kioktatva őket a magunk igazáról, hanem együtt kutatva a közösen vallható igazságot. S még egy mondat a jelen árnyékos oldaláról. Az emigrációban, 1969-ben született, Szolgálat című jezsuita periodika utódjaként, 1991-ben életre hívott Távlatok (alcíme szerint a világnézet, lelkiség, kultúra fórumának) főszerkesztője szomorú hírt jelentett be: a folyóirat – az anyagi feltételek hiánya miatt – idén megszűnik. A házigazda Vigiliát képviselő Lukács László diagnózisa sem szívderítő, de igazát nehéz volna vitatni: a kereszténység napjainkban már nemigen tud kultúraőrző és -teremtő lenni. „Hol van olyan szellemi ereje a kereszténységnek – kérdi -, mint a katedrálisok és a gregorián születésének korában?” Az utóbbi évtizedek pápáit idézve hozzátette: megszűnt a kapcsolat kultúra és egyház között, pedig az nemcsak mecénás, hanem valaha ihlető forrás is volt. Mára rendkívüli mértékben visszaesett a befolyása, s e térvesztés súlya a magyar kultúrán is érzékelhető. „Fájdalmas – teszi hozzá a Vigiliát negyed százada irányító szerzetes tanár -, hogy mi, katolikusok mennyire nem vagyunk jelen a társadalom életében. Hogyan lehetne megszólítani a társadalmat, melynek része az egyház is? Van-e szemünk meglátni az általunk is használható magvakat az alternatív vallási megnyilvánulásokban, a szekuláris vallások kis transzcendenciáiban, kis eksztázisaiban?” Az 1993-ban újraindult Pannonhalmi Szemle (hiszen 1926 és 1944 között már létezett e folyóirat) mai célja, hogy „helyet adjon kultúra és teológia dialógusának – e két, távolodó világ ismételt találkozásának”. A szerkesztő, Varga Mátyás bencés szerzetes szerint példátlanul távol került az egyház korunk kultúrájától. Napjaink sajátos, új típusú vallásossága a történelem során kialakult formákon kívül talál helyet magának. A hagyományos közösségek így elszakadnak azoktól a kultúráktól, amelyekből fakadnak, és amelyek körülveszik őket. A Pannonhalmi Szemle szeretne hidat építeni e területek között. Némelyek elitizmusként értékelik a lap munkáját, de Varga Mátyás szerint fontos érték, hogy a hazai keresztények képviselői e fórumon keresztül naprakész párbeszédet folytatnak a kortárs kultúrával. Wildmann János, az 1986-ban külföldön alapított Egyházfórum képviseletében szólt arról, hogy az egyház nem válogathatja meg működése színterét, hiszen abban a társadalomban él, amelybe küldetett. A felszínesen csak „az egyház fenegyerekeként” emlegetett folyóirat a keresztény szellemű egyházkritikát vallja feladatának. A válasz keresését életbevágó kérdésekre: „Hol rontjuk el, mitől válik a kereszténység hatástalanná, magába zárkózóvá? Hogyan válhatunk hitelesebbé, krisztusibbá, hogy a kereszténység kovásza jobban átjárja a társadalmat?” Wildmann János szerint nagy szeretettel, de nemegyszer meg kell kérdőjelezni a bejáratott utakat. Elsősorban istenkapcsolatra kell nevelnünk, mert e nélkül az egyházhoz tartozás kiüresedik, „egyházfüggőséggé” válik, amelyből nem fakad élet. A katolikus médiával, a keresztény szellemi műhelyekkel kapcsolatos tennivalók egész sorára utalnak a fenti gondolatok. Világosan kirajzolódik belőlük, hogy az evangélium mai életre fordítása, a szót értés tudományának és művészetének gyakorlata nemcsak türelmet és a másik ember megismerésének vágyát, hanem átfogó stratégiát és támogatást is kíván, mely nélkül a legtöbb missziós próbálkozás erőtlen és hatástalan marad.

Szigeti L.