Körbetekinteni. A bencés szerzetesek általában magasabban fekvő helyen telepedtek meg, ahonnan messzire láttak, az emberlét távlatos távlatára figyelmeztetve magukat és mindenki mást. Nézz a lábad elé, és tekints az égre. Mert menni kell, „keresd a békét és járj utána”, figyelmeztet a Regulában Szent Benedek. Tihany – természetes itt, ebben a gyönyörű természeti világban a gondolat, s Korzenszky Richárd perjel így fűzi tovább: „Amikor életstílusról beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk ezt a törekvést. Szent Benedek tulajdonképpen nem tesz mást, mint leképezi a kozmoszt az emberi világra. Békét, összhangot teremt, pontosabban: megfogalmazza azokat az alapelveket, amelyek elvezetnek a békére, elvezetnek az összhangra.”
Tihany, bencés apátság, mindenki így ismeri, ha pillanatnyi egyházjogi státusza szerint perjelségnek számít is. Nyáridőben különösen nyüzsgő tömeg, kötelező látnivalók. Sokszor elcsodálkozom azon, hogyan lehet a monasztikus szerzetesi életet összehangolni korunk ritmusával? A tihanyi bencések jó érzékkel hozzák összhangba a kettőt: nézz a földre (a lábad elé), és tekints az égre. Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni – mondja a XIX. századi dán filozófus; tekintsünk hát mi is vissza a múltba, hogy megértsük Tihany mostani életét.
A bencés monostort I. András király (1046–1060) alapította 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Ha lesétálunk az altemplomba, ott találjuk a király sírját, azon kevés magyar királysírok egyikét, amelyet nem dúlt fel egyetlen történelmi forgatag sem. A kolostor alapítólevele pedig – iskolai tananyag! – a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyarországi oklevél, melynek latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használtak már. Ezt nevezzük a magyar nyelv legrégebbi írásos emlékének.
A hűvös altemplomban Richárd atya gondolatai kísérnek továbbra is. A mai ember alapkérdése: „Hol van a helyem a többi ember között? Hogyan fogadtatom el magamat másokkal? Hogyan bánok a körülöttem lévő világgal, amelynek – akár akarom, akár nem – része vagyok. Az ember: része a világnak. Nem korlátlan ura, de felelőse: munkálkodik benne, törődik vele, gondozza, alakítja. S az ember – aki szuverén személyiség –, bármennyire saját világa van is mindenkinek, mégis közösségi lény, aki felelős a másikért, aki tisztelettel tartozik a másik ember iránt. »A fiatalok az idősebbeket tiszteljék, az idősebbek a fiatalokat szeressék.«
Az apátnak, a közösség elöljárójának feladata nem uralkodás a többiek felett, hanem sokféle emberi természethez alkalmazkodó szolgálat. Van-e korlátja a szabadságomnak? Ki a másik ember? Létezik-e egyáltalán hatalom fölöttem?”
Csillapodik a sok évszázados kövek között a külső aktivitás, hogy annál elevenebbé, mozgalmasabbá váljék a belső: életük legyen a gondolatoknak.
A középkori kolostorról a XVI–XVII. századi ábrázolások alapján alkothatunk képet. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostori négyszög. Napjainkra az egész együttes szinte nyomtalanul eltűnt, alig tizenegynéhány kőfaragvány és a szinte érintetlenül ránk maradt XI. századi altemplom beszél az épített múlt legrégebbi idejéről.
Mintha látnám az egykori szerzetesek vonulását, s hallanám a gregorián zengését az esti imádságos órán. Kimondatlanul, talán öntudatlanul is ez hozza ide a turistát, függetlenül attól, keresztény-e vagy sem, hívő-e vagy hitetlen (bár ilyen ember valójában nincs): szeretne válaszra lelni, szeretné tudni, miért is ez az élet, miért így, és van-e más, tovább, fölötte? Szeretné tudni (az értelemmel is eljuthatunk ide), de a hitmegismerés még tovább vezet. Ez zengett a régi és hangzik a mai szerzetesek imáiban.
A török támadások miatt a szerzetesi élet megszűnt Tihanyban, a kolostorba katonák költöztek. Az épületegyüttes végvárrá vált, köré erődítést építettek. A török elleni felszabadító háborúk után (földhözragadt pénzügyi okok miatt) Tihany 1702-ben az ausztriai Altenburgi Bencés Apátság tulajdonába került. A Pannonhalmi Bencés Apátság csak 1716-ban tudta visszavásárolni.
Ismét csak Richárd atya szavaira figyelek: „A Regula szakértő ismerői és magyarázói nálam sokkal jobban meg tudják fogalmazni, hogy Szent Benedek mennyire tiszteli az embert, az emberi személyt. »Egymás gyöngeségeit türelemmel viseljék el. Gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Isten, mi a helyes…« Segít ahhoz, hogy elhelyezzem magamat a világban. »Ha valakinek többre van szüksége…« – idézi ismét a Regulát. »Ne legyen beképzelt a kézműves, mert ő valamiben többet tud, mint a másik. Két főtt étel elég legyen, hogy ha valaki testi gyöngesége miatt az egyikből nem tudna enni, a másikból vegyen, és lakjék jól…« És az egész világ transzparenssé válik: minden emberben Krisztus látogat meg, a fiatalban, az idősben, a betegben, a jövevényben, a szegényben.”
Az 1720-as évektől megindult a templom és a kolostor újjáépítése, amit 1763-ban tűzvész szakított meg. Feltételezhető, hogy 1740 után Lécs Ágoston apát idején már egységes építészeti koncepció alapján folytatódott az építkezés, és készült el a templom a kolostor szárnyaival együtt jelenlegi formájában. A templomot 1774-ben szentelték fel. Lécs Ágoston a kor egyik nagy formátumú, de ellentmondásos egyénisége. A képzett teológus és hitszónok a vallásos élet újrateremtője volt Tihanyban, aki azonban életmódjával nem mindenben alkalmazkodott a szerzetesi kötelmekhez. Őt Vajda Sámuel, a mélyen vallásos, aszketikus életű apát követte. Így törekszik harmóniára a világ a gyarló embersorsokban. Törekszik a világ? – vonom kérdőre magam a szóhasználat miatt, s javítom: így működik a Gondviselés, mert bármennyire önistenes kíván is lenni valamely kor, a ráébredés nem igényel túl nagy erőfeszítést: a látható létezés szorosan összefonódik a Mindenséggel, magához öleli.
Nyári hétköznapokon részt vehetünk „a csend hangjain” az apátságban. Barkó Ágoston atya vezet minket. „Este fél tízkor lekapcsolják a közvilágítást a templom előtti téren, elnémulnak a telefonok, hangeszközök, teljes csendet kérünk az apátság tereinek bejárása alatt. A lényeg: látással, tapintással, füllel belehallgatni a kolostor csendjébe, közben egyéni lelki utat is bejárni.” A kétórás program végén oldódik fel a csend a kolostor belső kertjében.
Mi meg haladjunk tovább a Regula útján Richárd atyával: „Kiegyensúlyozott élethez segít Szent Benedek. Segít távolságot tartani, nem engedi, hogy abszolutizáljuk azt, ami relatív – s ez áll még saját akaratunkra is! (Ha valamelyik testvérnek lehetetlent parancsolnak: tárja föl az összes nehézségét az elöljárójának, s ha az mégis kitart a véleménye mellett, akkor engedelmeskedjék szeretetből.)
Szent Benedek számára létezik a jelen: vigasztalni kell az önmagával küszködő testvért, a monostor tárgyaival úgy kell bánni, mint az oltár szent edényével. Szent Benedek számára létezik a jövő: a Lélek örömével várják a szent húsvétot. Semmi sem öncélú, de mindennek és mindenkinek megvan a maga értéke és méltósága.”
1786-ban II. József a bencés rendet is felosztotta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat, csupán egy maradhatott, aki ellátta a plébániai feladatokat. A rend tagjai majd csak 1802-ben térhettek vissza Tihanyba. A század végén az épületegyüttest teljesen felújították, s fél évszázaddal később, 1950-ben ismét elűzték őket. 1990-ben térhettek vissza, de a kolostoregyüttest csak 1994-ben vehették birtokba. Közben megindult a templombelső restaurálása, amely 1996-ra fejeződött be. Ezt követte a kolostor teljes felújítása. Tihany ma nemcsak lelki, hanem szellemi jelzőpont is, messze földre láthatóan.
Szent Benedek nyári ünnepnapja van. (A tavaszi a napéjegyenlőség idejére, március 21-re esik.) Megérkeztek a gyalogos zarándokok, akik évek óta végigjárják hét nap alatt a négy bencés helyet: Győrből indulva Pannonhalmán és Bakonybélen át eljutnak Tihanyba. Vasárnap esti szentmise. Bevonulnak az atyák, a gyémántmiséjét mostanában ünneplő Félix atya és a fiatalabb szerzetesek. Szent Benedek ünnepére ortodox szerzetes vendégek érkeztek az egyik délvidéki (szerbiai) kolostorból… Jelenlétük tükör.
Richárd atya homíliájában az evangéliumi jelenetre utal: a tanítványok ott hagyták régi foglalkozásukat Krisztus követéséért. A zarándok is – tekintett a templomot megtöltő legalább ötven-hatvan gyalogosra, akik több nap után a szentmise kezdete előtt nem sokkal érkeztek meg – ott hagy valamit, hogy kövessen egy célt, amely nem más, mint Krisztus útja. De ne feledjük, „a kereszténység nem adok-kapok vállalkozás. Akik tikkasztó nyári hőségben megtették a 130-140 kilométert, ne számítsanak valami külön jutalomra. A Krisztushoz tartozás ugyanis elköteleződés, nem teljesítménytúra kérdése.” Majd Szent Benedek Regulájára utal, kiemelve azt a részt, amelyben Benedek feltételt támaszt a közösséghez csatlakozni kívánó elé. Ez pedig a következő: „valóban Krisztust keresi-e”. Végezetül arra figyelmeztet, toronyiránt tájékozódjunk életünkben. „Toronyiránt – mert ami az égre mutat, sokkal fontosabb annál, amit az ember alkotni képes.”
