Tihanyban élek most már tizennyolcadik éve, és az ablakomból fél éven keresztül lehet látni a felkelő napot. A felkelő nap, nem tudom, miért – sosem gondoltam volna ezt –, az életem meghatározó élménye lett. Belenézni a felkelő napba – a régi templomokat is keletelték: ez kell ahhoz, hogy igaz emberré válhassunk. Igazodni kell valamihez. A szél hol jobbról, hol balról fúj, a nap azonban mindig keleten kel fel. Ha aktív tanár koromban a diákjaimat dolgozatírás előtt megkérdeztem volna, hogy holnap felkeljen-e a nap vagy sem, a többség arra szavazott volna, hogy ne keljen fel. De a nap akkor is fölkel, ha nem akarom. Vannak az életnek olyan törvényszerűségei, amelyek függetlenek az emberi játszmáktól, ezektől a szavazósdiktól. Szent Benedek a szerzeteseket ebbe a kozmikus törvénybe állítja. Egyetlen feltétele van annak, hogy valaki a közösséghez csatlakozzon. Benedek arra figyelmezteti a testvéreket, hogy jól vizsgálják meg a jelentkezőt, vajon valóban az Istent keresi-e. Az Isten sokkal nagyobb titok annál, hogy egyetlen mondattal el lehetne intézni a dolgot.
 |
|
„Ahhoz, hogy valaki biztonságban érezze magát a családban, szükséges, hogy elmondhassa: az édesanyám férje az apám. Vagy az apám felesége az anyám.” |
– Beszéljünk az ehhez a titokhoz vezető útról.
– Először kérdezni kell. Valóban keresem-e az igazságot? Vagy itt vannak a konzervatívnak mondott értékek, amelyek valamikor a nemzeti alaptantervben is szerepeltek. Az érték az igaz, a jó és a szép. Vajon keresem-e az igazat, keresem-e a jót, keresem-e a szépet? Felrémlenek előttem olyan arcok a régi tanáraim közül. Volt köztük szenvedélyes igazságkereső, például Pulai Csaba atya, akinek mindene volt az igazság. Aztán voltak igazi jó emberek. Gondolok például Gál Geláz atyára, akitől fényképezni megtanultam, és akinek minden évben a szobájában érett a meggybor. Mi azt rendszeresen megdézsmáltuk, de ő csak mosolygott és legyintett erre. Mert igazi jó ember volt. Felrémlik előttem Kovács Arisztid atya alakja is, aki a pannonhalmi gimnázium első igazgatója volt, és aki számára a szépség az élet meghatározó eleme volt. Szép volt a körülötte lévő világ, mert mindig a szépséget kereste és találta meg benne. Találkoztam tehát olyan emberekkel, akik számára az igazság, a jóság és a szépség keresése valóság volt. Ha valaki ezeket az értékeket keresi, az tulajdonképpen az Istent keresi. Ahogy Ady Endre írja: az Isten van valamiképpen minden gondolatnak alján.
– Gondolom, nem előzmények nélkül lett az, aki lett.
– Hagyományosan vallásos családban nőttem fel. Édesapám állatorvos volt, anyai nagyapám szintén állatorvos, ahogy édesapám testvére is. Négyen voltunk testvérek. Három fiú, egy lány. Nem voltunk túlbuzgóak, inkább azt mondom: rendszeresen és rendesen gyakoroltuk a vallásunkat. Ha valamiért hálás lehetek a szüleimnek, az például az, hogy ők engem templomba soha nem küldtek. Mert mindig együtt mentünk. Gyereket templomba küldeni nem lehet. Együtt kell vele menni, mert ami fontos a felnőtt számára, az lesz fontos a fiatalabb ember számára is. Én a szüleimet veszekedni sosem láttam-hallottam, bár egészen biztosan voltak közöttük feszültségek. Egészen hosszú életük során – hatvannyolc évig éltek boldog házasságban, míg édesapám kilencvenharmadik évében meg nem halt – előfordultak nehézségek, ellentétek köztük. De nem akartak elmenekülni sem egymástól, sem a gondok elől, egyikük sem akarta a másikat legyőzni, hanem megoldották a feszültségeket. Olyan volt nálunk a családi légkör, amire azt mondják: irigylésre méltó.
– A család szeretetközösség. Vagy több is lehet annál?
– Nem csupán megtartó ereje volt a családunknak, hanem sokkal több annál. Egy időben négy generáció ült együtt az asztalnál. Édesanyám nagyapja, édesanyám szülei, édesanyám, édesapám, és mi négyen, gyerekek. Ezt a fajta együttlétet, amikor idősek és egészen kis gyerekek is együtt vannak úgy, hogy szeretik egymást, semmivel sem lehet pótolni. Egy jellemző esetet felvillantok. Nagyapám szívesen csinált fogpiszkálót a használt gyufaszálból a csillogó bicskájával, amit mi bingyinek hívtunk. Kisgyerek voltam, és nagyon tetszett nekem a bicska. Azt mondtam neki: „Nagyapa, adja nekem a bingyit!” „Nem adom.” „Nagyapa, adja nekem!” „Nem adom, majd, ha meghalok, a tied lesz” – válaszolta. „Nagyapa, mikor hal meg?” – kérdeztem. Természetesen kisebb botrány tört ki. Nagyanyám elkezdett zokogni, hogy a gyerek a nagyapja halálát akarja. Nem akartam, a csudát, hanem a bingyi kellett nekem! Eltelt vagy húsz év. Nagyapám haldoklott, és üzenetet kaptam, hogy menjek haza. Azt mondta édesanyámnak: „A Mikit – ez volt a civil keresztnevem – hívjátok haza, és a bingyit adjátok neki.”
– Gyakran idézik mostanában a családnélküliséget szóvá tevő írását. Mit vesztettünk el?
– Nagyon sok mindent. Húsz évvel ezelőtt írtam meg a tanulmány első változatát. Anyátlan-apátlan nemzedék a címe. A lényege az, hogy olyan generációk nőnek fel, amelyek nem ismerik a család biztonságát. Ahhoz, hogy valaki biztonságban érezze magát a családban, szükséges, hogy elmondhassa: az édesanyám férje az apám. Vagy az apám felesége az anyám. Ma optimista becslések szerint is csak a gyerekek huszonöt százaléka mondhatja el, hogy a szülei együtt élnek. Apátlan nemzedék, anyátlan nemzedék. Kell, hogy a gyerek megélhesse: szeretik, fölkarolják, fölveszik, nem fölösleges.
– Mi a megoldás?
– Ép családok kellenének, és olyan, biztonságot adó légkör, amelyben az apám valóban azt jelenti számomra, hogy nem kell félnem, mert védelmet kapok, az anya pedig azt, hogy ha kell, dajkállak, szeretlek, hozzám tartozol. Érdekes, hogy a németek a hazát Vaterlandnak, apaországnak mondják, míg mi anyaországról beszélünk. Mind a kettőben van valami nagyon is megfontolandó, mélyen emberi lényegi elem. Nemcsak a szűk családnak kell ezt a biztonságélményt és a valahová tartozás élményét sugallnia, hanem a tágabb környezetnek is. Egy olyan ország, amely nem ragaszkodik a fiataljaihoz, amelyben azt mondják, hogy akár el is lehet menni, a fiatal ember számára nem lesz igazán anya-, édesanya-ország. Egy olyan ország, amelyben nem találom a biztonságomat, ahol állandóan ki vagyok téve az állásvesztés veszélyének, ahol nem tudom, hogy miből fogok megélni, megint csak óriási bizonytalanságélményt ad. Felnövekedett egy olyan nemzedék, amely apátlan-anyátlan, és amikor ők próbálnak családot alapítani, minta nélkül állnak az életben. Amikor Tihanyba kerültem, Mádl Ferenc, aki akkor még nem volt államelnök, azt mondta nekem: „Örülhetsz, hogy Tihanyba mégy, mert szent helye a magyarságnak.” Én azt hittem, hogy csak úgy egyszerűen mond valami semleges, bátorító, biztató udvariasságot, hiszen én itt, Tihanyban egészen mást kellett csináljak, mint addig. De megtapasztaltam, hogy ennek a helynek nem csak varázsa van. Az, amit úgy hívnak, hogy „genius loci”, az itt valóság. Van valami kisugárzása. A Tihanyi Alapítólevél – az eredeti Pannonhalmán van – számomra jelképes értékű. A latin szövegében ott érzem az európaiságot, az európai kultúrát. A benne felbukkanó magyar szavak jelentik számomra magyar önazonosságunkat, hiszen ha több mint kilencszázötven évvel ezelőtt le tudták írni azt, hogy mogyoróbokor meg árokfő, meg hogy Fehérvárra menő hadi út, akkor itt voltak magyarul beszélő emberek. Ugyanakkor az is tény, hogy a félsziget neve szláv eredetű szó: a tyihi csendet, békét jelent. A Balaton szintén szláv szó. Ez arra utal, hogy különböző kultúrájú népek éltek itt, különböző anyanyelvűek. Az, amit manapság multikulturalitásnak mondanak, itt, ezen a helyen természetes valóság volt. Semmi nem utal arra, hogy különösebb feszültségeket okozott volna ez a sokszínűség.
– Mondják, hogy Kelet és Nyugat ütközőzónája vagyunk.
– Badarság. A különbözőségekből feszültséget általában politikusok keltenek, míg Szent Benedek szelleme egységet, rendet, békét próbál formálni belőlük. Az is tény, hogy András királlyal – aki egy évvel a nagy egyházszakadás után, 1055-ben a monostort alapította – és feleségével, Anasztázia királynéval, aki kijevi hercegnő volt, szláv szerzetesek jöttek ide. Ez számomra még azt is jelenti – jogászok meg szoktak ütközni ezen – hogy a normális élet sokkal fontosabb, mint a jogi szabályozás. Ezek a szláv szerzetesek itt 1055-ben semmit sem tudtak arról, hogy a keleti és a nyugati kereszténységnek hivatalosan már nincs köze egymáshoz, mert elszakadtunk, mert kölcsönösen kiközösítettük egymást. Békében éltek itt különbözőségeikkel együtt, ki tudja, hány évig, ezen a félszigeten. Ez kihívás most is. A különbözőségeket el kell fogadni, és befogadónak kell lenni. Valahogy a gyökereinket lehet érezni itt. Tehát András király a latin szövegű oklevéllel, amelyben ott van a magyarságunk bizonyítéka, monostort alapított itt, ahol a különböző kultúrák képviselői békében élhettek egy keresztény szerzetesi közösségben. Ez azt jelenti, hogy a gyökereinkhez itt, a Kárpát-medencében, ami Európában van, igenis hozzátartozik a magyarság és hozzátartozik a kereszténység. Legalábbis a kultúra szintjén. A hit egészen más dimenzióban van. Tihanyban a magyarság és a kereszténység már ezer éve összefonódott, és ez így van azóta is.
– Tihany szerepe a magyar kultúrtörténetben mindig is óriási hatású volt. Ma mi a helyzet?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy valamilyen módon jelen legyünk az emberek számára. A bencés szerzetesség lényegéhez tartozik, hogy elsősorban nem mi megyünk az emberek közé, hanem kinyitjuk a kapukat, és befogadjuk őket. Akiket befogadunk, azok között vannak kíváncsi turisták, hívő zarándokok, istentiszteletre, igehirdetésre szomjas emberek, és olyanok is jócskán akadnak, akik a művészeteket kedvelik, és elsősorban művészi érdeklődésből érkeznek. Az a szándékunk, hogy aki idejön, az úgy, olyan élményekkel távozzon, hogy szívesen visszajönne. Ehhez mindenkinek a munkájára egyformán szükség van, a szerzetesközösség tagjaiéra és a világi munkatársakéra egyaránt. A feladatunk jelen lenni, közösséget formálni. Koncentrikus körök vannak körülöttünk. A lelkipásztori szolgálat szempontjából elsősorban a tihanyi hívek, továbbá a környékről rendszeresen ebbe a templomba látogatók vannak itt. Van egy erős, tekintélyes értelmiségi kör, amely az előadásainkat látogatja, és fontos a bencés diákok és az egyházi iskolás diákok köre is, azoké, akik idetartozónak érzik magukat. Ezek a körök támogatást is jelentenek számunkra.
– Miért legyen egy mai fiatalember szerzetes?
– Azért, mert ebben az életformában, ha kész a szolgálatra, mások szolgálatára, a legváratlanabb pillanatokban kapja vissza ajándékba saját magát. Ha rádöbben arra, hogy az Úristentől tehetséget kapott, és a tehetségét egy közösség szolgálatába meri állítani, ha át meri adni önmagát, akkor békét talál. Azáltal, hogy másokat hozzásegít a békéhez. És megtalálja az Istent.
– Ora et labora. Miért fontos az ima?
– Mert annak kifejezése, hogy tartozom valahová. Arra utal, hogy véges ember vagyok, de a végtelen Isten és köztem nincs áthidalhatatlan szakadék. Odafordulhatok az Istenhez. És az imádságon keresztül észrevehetem, hogy ő is odafordul hozzám.
Fotó: Dippold Pál
