„Kérdezni kell…!”

– Az egyetem mellett médiafigyelőként kezdtem el dolgozni az Országgyűlési Irodaházban, majd a gondola.hu online újságnál voltam hírszerkesztő. Egy rövid kitérőt követően, 2005-ben a Magyar Katolikus Rádió hírszerkesztője lettem, ahol közéleti és riportműsorokat is készítettem. A Heti Válasznál először külsős munkatárs voltam; friss diplomával a kezemben az egyik tanáromtól, Osztovits Ágnestől kaptam a lehetőséget. Összeírtam az ötleteimet, és örültem, hogy megjelentek a dolgaim, aztán rövidesen már a szerkesztőségtől jöttek a felkérések. Alapvetően bölcsész vagyok, „véletlenül” lettem gazdasággal foglalkozó újságíró a lapnál. A gazdasági rovat megbízható külsőst keresett, s engem ajánlottak nekik, mondván: szeretek számokat írni az anyagaimba. Én pedig nyitott voltam az új területek megismerésére. Annak ellenére, hogy igyekszem képezni magam, a makrogazdasági elemzésekre azért még nem vállalkoznék.

– Meglepődött, hogy jelölték a Szalézi-ösztöndíjra?
– Igen, mert foglalkozom ugyan egyházi témákkal, de nem rendszeresen. Ha gazdasági szempontból kerülnek szóba egyházi ügyek, akkor általában rám gondolnak a szerkesztőségben. Ismerik ugyanis az „előéletemet”: a győri bencés gimnáziumban érettségiztem, onnan mentem a Pázmány magyar–kommunikáció szakára. Ezer szállal kötődöm az egyházhoz, otthonosan mozgok ebben a közegben, és nem idegen tőlem az egyház gondolkodásmódja. Persze nem csak gazdasági kérdésekről írok. Amikor például könyvének bemutatójára Budapestre jött Arturo Mari, II. János Pál pápa fotósa, én készíthettem vele interjút.

– Újságírói munkájában hogyan jelenik meg a „katolikus keresztény” látásmód?
– A hazai sajtó jó részének, ha nem is mondhatók egyházellenesnek, legalábbis fenntartásai vannak az egyházzal kapcsolatban. Ez részben abból fakad, hogy nem értik a belső logikáját, ami nem abban merül ki, hogy mi mindenkit szeretünk. Általában persze valami ilyesmit várnának el az emberek. A feladatom talán az, hogy megvilágítsak bizonyos kérdéseket. Nem okvetlenül késhegyre menő vitákat generálva, hanem logikusan felépített, alátámasztott gondolatokkal. Úgy, hogy az egyházzal kevésbé szimpatizáló olvasó se tudjon „fogást találni” rajta. Az utóbbi időben például XII. Piusz pápának a tiszteletreméltók sorába emelését kifogásolták sokan, hiszen az ő világháborús szerepének megítéléséről nincs egyezség. Itthon ehhez hasonló kényes kérdés az egyházaknak juttatandó pénzek. Az egy százalékok esetében például a sajtó képviselőinek nagy része szerintem nem is értette a probléma lényegét, azt, hogy mit jelent a különböző számítási módok közötti különbség. Nem beszélve arról, hogy az egyház elfogadta a számára kedvezőtlenebb megoldást, aztán ezt még egyszer megváltoztatta a kormány.

– Az elmúlt öt év megbízásaiból mire emlékszik legszívesebben?
– Az Arturo Marival készített – már említett – beszélgetésre. Mélyen megmaradt bennem, igazi sikerélményt jelentett számomra, és sok pozitív visszajelzést kaptam. De büszke vagyok arra is, hogy több mint három éve készítek interjúkat kis- és középvállalkozókkal a Heti Válasz Magyarok a piacon című sorozatába. Izgalmas feladat hétről hétre felkutatni és megismerni egy, a saját területén sikeres vállalkozót, majd egy oldalon bemutatni. Száz ilyen interjún is túl vagyok már, és nagyon sok érdekes embert és életutat ismerhettem meg. Az ő tapasztalataikból én is sokat tanulhatok.

– Tudja már, hogy mire fordítja az ösztöndíját?
– Számomra ajándék; nagy segítség és lehetőség arra, hogy jobban tudjak koncentrálni a meglévő feladataimra. Vagyis egyfajta anyagi könnyebbséget, biztonságot adhat.

– Mit tekint igazi erősségének? Úgy is kérdezhetném: mit gondol, mások mit értékelhetnek igazán a munkájában?
– Alapvetően konfliktuskerülő ember vagyok, ami talán az írásaimban is visszatükröződik oly módon, hogy igyekszem kiegyensúlyozni az ellentétes véleményeket, és innen közelíteni az igazság felé. Ehhez egyforma figyelemmel és lehetőleg előítélet nélkül próbálok meg beszélgetni a különböző oldalon álló interjúalanyaimmal.

– Óraadó tanár a Pázmány-egyetem kommunikáció intézetében. A hallgatóknak milyen alapértékeket igyekszik átadni?
– Közhely, de a szakma iránti alázatot. Számomra hosszú ideig tartott, amíg egyáltalán újságírónak mertem nevezni magam. Az iskolapadban a legtöbben még úgy gondolják: enyém a világ, ide nekem az oroszlánt is. Semminek sem lehet „nagy mellénnyel” nekimenni, mert mindig lesznek olyanok, akik nálunk jobban értenek az adott témához. Kérdezni kell, vállalva, ha valamit nem tudunk. Bármit csak megfelelő háttérismerettel lehet jól közvetíteni az olvasóknak. A hírszerkesztés egyébként jó iskola, ahol nincs lehetőség arra, hogy az újságíró a saját személyét tolja előtérbe. A hírközlésnek szigorú szabályai vannak, de még ezen a téren is törekedhetünk arra, hogy egyéni stílust alakítsunk ki.