Fotó: Vatican News
„Akkor majd püspökként halsz meg, fiam!”
Albino Luciani az alacsony termetére, beteges alkatára, erőtlen hangjára hivatkozva többször is visszautasította a püspöki kinevezést. Végül Szent XXIII. János pápa a rá jellemző humorral oldotta meg a kérdést: „Akkor majd püspökként halsz meg, fiam!” – mondta neki, mire Albino Luciani atya beadta a derekát. Álmában sem gondolt arra, hogy hamarosan követni fogja a jó pápát, először a velencei pátriárka székében, majd Péter katedráján.
„Ha mondta volna valaki, hogy pápa leszek…”
Amikor pápává választották, a száztizenegy választó bíborosból százegyen őrá voksoltak, tehát abszolút bizalmat élvezett, ám ő ezt másként látta: „A pápa is kijárta az iskolát, aztán a gimnáziumot és az egyetemet is. De én mindig csak a fiatalokra gondoltam és a plébániára. Senki nem mondta nekem: »Belőled pápa lesz!« Pedig ha mondta volna! Akkor többet tanultam volna, és most felkészültebb lennék. De most már öreg vagyok, és nincs erre idő.”
„Ne félj, bátorság, aki terhet rak rád, segít hordozni is.”
Amikor megválasztása után nevet kellett választania, két szeretett elődjére gondolt,
és már mondta is: „Giovanni Paolo primo”
(vagyis I. János Pál). Azt akarta, hogy neki is száma legyen, bár nem tudta, hogy alig pár héttel később követőre talál, egy derék lengyel utódra, a „másodikra”. „Amikor a választáskor már szorult a hurok a nyakam körül, és csak gyűltek a szavazatok, a mellettem álló két bíboros azonnal vigasztalni kezdett: »Ne félj, bátorság, aki terhet rak rád, segít hordozni is.« Én pedig tudtam, hogy bennem nincs meg XXIII. János szívének bölcsessége, sem pedig VI. Pál műveltsége, de minthogy a helyükön ülök, minden erőmmel szolgálom az Egyházat.”
Luciani pápa kiváló katekéta volt, ezért a szerdai kihallgatások nagyszerű lehetőséget kínáltak spontán beszédeihez. Ezekből adunk közre néhányat a következőkben:
„Még nem ismertem, de már szerettem a Szűzanyát.”
Aki szeret, az fut, repül és örvendezik. Szeretni annyit jelent, mint szívvel futni a szeretett lény felé. Szűz Máriát már akkor szeretni kezdtem, amikor még nem is ismertem, esténként a családi tűzhely mellett, édesanyám térdén ülve, amikor a rózsafüzért imádkozta.
Képtelenség megérteni az életünket az Egyházunk nélkül, a rózsafüzér, a Mária-ünnepek és a Mária-kegyhelyek, a Szűzanya szentképei nélkül.
Túlságosan dicsérik a pápa személyét. Ez a személyi kultusz veszélyével jár, amit én semmiképpen sem akarok. A központban mindig Krisztusnak kell állnia.
„Amikor imádkozom, a bennem lakó gyermek szól Istenhez.”
Amikor imádkozom, és Istennel beszélgetek, azt nem felnőttként, hanem gyermekként teszem. Ilyenkor eltűnik a pileolus, a püspöksüveg, a halászgyűrű, szabadságra küldöm a bennem lévő felnőttet, a püspököt, és maradok én, mint egy kisgyermek az apja és az anyja előtt.
Uram, fogadj el engem, ahogy vagyok, hibáimmal és hiányosságaimmal együtt, csak tégy engem olyanná, amilyennek akarsz.
„Éljen Agordino, nem azért, mert agordinói vagyok, hanem mert ez a nép valóban becsületes.”
A falumról szólok. Éljen Agordino, ez a föld, amely szegény, bár a népe jó. Éljen Agordino, nem azért, mert agordinói vagyok, hanem mert ez a nép valóban becsületes.
Mellettem jobbról és balról bíborosok és püspökök ülnek, ők testvéreim a püspöki szolgálatban. Én csupán a nagyobb testvérük vagyok.
Az Úr annyira szereti az alázatot, hogy néha súlyos bűnöket is megenged. Miért is? Azért, hogy akik elkövették ezeket, térjenek meg, és legyenek alázatosak.
Én nemcsak a szeretet nagy műveit ajánlom, hanem a kicsiket is.
Püspökként nagyon közel voltam azokhoz is, aki nem hisznek Istenben. De az az érzésem, hogy ők gyakran nem Isten ellen harcolnak, hanem a hamis istenképeik ellen.
Az aszkézis tudománya azt tanítja, ne azt nézd, aki engedelmeskedik, hanem azt, akinek engedelmeskedik: az Urat!
A milánói hordár álma.
Egyszer a milánói pályaudvaron nagyon megérintett egy hordár látványa, aki egy oszlopnak támasztott szeneszsákra hajtotta fejét. A vonatok sivítva érkeztek és indultak, ő pedig aludt édesdeden. A vonatkerekek csikorogva fékeztek, a hangosbemondó állandóan üvöltött, az emberek jöttek és mentek, de az a hordár csak aludt, aludt békésen, mintha azt mondaná: „Csináljatok, amit akartok, de nekem most szükségem van erre a kis nyugalomra.” Valami hasonlóra van szükségünk nekünk, papoknak is. Körülöttünk állandó a nyüzsgés, az emberek beszélnek, szól a rádió, a tévé. Papi mértékkel és fegyelemmel azt mondhatnánk: „Egy bizonyos határon túl számomra, aki az Úr papja vagyok, ti most nem léteztek. Csendet kell teremtenem a lelkemben, ezért hát elszakadok most tőletek, hogy az Úrral egyesüljek.”
Pezsgőt és lekvárt az autóba?
Egyszer valaki kocsit akart vásárolni, így elment egy autókereskedőhöz. Az aprólékosan elmagyarázta neki, hogy ha jól bánik az autóval, akkor sokáig örömét leli majd benne. Ehhez azonban szuper benzint kell töltenie a tankba, és finom kenőolajat a motorba. Egy ott álló ember megjegyezte: „Nem, mindenki úgy gondoskodjon az autójáról, ahogy akar. Én például ki nem állhatom a benzin és az olaj szagát. Pezsgőt a tankba, lekvárt a motorba!” „Tegyen úgy, ahogy gondolja – felelte a kereskedő –, de aztán ne jöjjön nekem panaszkodni, ha egy árokban végzi a kocsijával!” Az Úr valami hasonlót tesz velünk. Nekünk adta ezt a testet, jóakaratúan értelmes lélekkel lelkesítette, és így szólt: „Jó ez a kocsi, de bánj vele tisztességgel!”
