Fotó: Mészáros Ákos
Ha azt mondom, Arizona – nem sokat jelent manapság az új generációknak. Legfeljebb annyit, hogy ez az egyik amerikai tagállam neve. Az úgynevezett régi világban az egyik pesti mulatót hívták így, egészen 1944-ig. Talán ismerősebben hangzik a Magyar Autóklub neve, hiszen az ma is létezik. Nos, előbb az említett mulató, majd később, a Kádár-korszakban legalább harminc éven át ez az egykori állami vállalat foglalta el Budapest egyik legizgalmasabb múltú és legszebb épületét a Nagymező utcában. Ez a ma már közismert Mai Manó Ház a pesti Broadwayn.
Sokan rajonganak a régi fényképekért. Mondhatnánk, napjainkban a reneszánszukat élik a múltban készült portrék, a kackiás bajszú férfiakról vagy a szoros fűzőbe kényszerített szépasszonyokról készített több mint százéves fotográfiák. Az meg aztán igazi boldogság, ha az ember talál egy régi fotót valamelyik családtagjáról, mondjuk a századvég idejéből.
Sokan talán Klösz György udvari fényképészeti műintézetét ismerik a legjobban ebből a korszakból, hiszen munkásságáról több könyv is megjelent az elmúlt évtizedekben. A legnépszerűbbek egyike a Budapest Anno című album, amelyben a Klösz-műterem hatalmas anyagából egybegyűjtötték a Budapestről készült felvételeket a XIX. század végéről és a XX. elejéről.
Különösen arisztokrata körökben szintén jól ismert műterme volt a Múzeum körút szomszédságában Borsos Józsefnek, aki Barabás Miklós mellett a biedermeier korszak egyik legnagyszerűbb festője is volt. A mester 1846-ban lényegében felhagyott a festőművészettel: beleszeretett a fotográfiába, és attól kedve minden idejét annak szentelte. A kutatók feltételezik, hogy a híres Petőfi-dagerrotípia is ebben a Múzeum körúti fotó-atelier-ben készült.
E kis kitérő után lássuk: ki volt valójában Mai Manó? Az előbb említett XIX. századi fotográfusok mellett neki is igen népszerű műterme volt a Nagymező utcában. Mai Manó 1855-ben született értelmiségi családból, May Emmanuel néven. Apja, Mai Henrik bölcseleti és orvosdoktor, főreáliskolai tanár volt Budán. Manó tizennégy évesen kimaradt a gimnáziumból, és inaskodni kezdett
Kalmár Péter Andrássy úti fényképésznél. A fent említett Borsos József és Koller Károly cégénél tanult fotózni. Később külföldön tökéletesítette tudását, vándorolt Európában, ahogyan az akkoriban szokás volt. Két évig Grazban dolgozott, majd hazatérve Budapesten Koller műtermébe került laboránsnak. 1878-ban vált önálló fényképésszé. Műteremháza Mai Manó és Társa néven hamar népszerű lett Budapesten. Eleinte a Vilmos császár út és az Andrássy út sarkán álló házban dolgozott, amelyet később lebontottak. Ez a korszaka 1882-ig tartott.
1894-ben készült el a manapság is népszerű műteremháza a Nagymező utca 20.-ban, az Orfeummal szemben. A Váci körút 14.-ben, az Andrássy úttal szemben lévő korábbi műtermét sem adta fel. Mai Manó és felesége, Rothauser Etelka 1892. január 30-án harmincötezer forintért vásárolta meg a Nagymező utca 20. szám alatti egyemeletes lakóházat. 1893-ban a főváros engedélyezte a régi épület lebontását és helyébe egy új, háromemeletes műteremház építését. Akik már voltak olyan szerencsések, és bejárták az egész házat, azok tudhatják, hogy összesen nyolc szintje van a háromemeletesnek látszó épületnek. A házat Nay Rezső és Strausz Muki tervei alapján Mann József építészmester építette, és alig másfél év elteltével, 1894. július 31-én már a lakhatási engedélyt is kiadták a hatóságok. Az épület új szárnyában kaptak helyet a fényképészet különböző színterei és a tulajdonos lakása, míg az udvari részben főként bérlakások épültek, abból a célból, hogy az ezekből származó bevétel megkönnyítse a ház fenntartását.
Miután Mai Manó 1917-ben elhalálozott, a házat 1931-ben a fényképész fiától megvásárolta Rozsnyai Sándor zeneszerző és felesége, Rozsnyai (született Senger) Mici, művésznevén Miss Arizona. Ők építették az addig üresen álló udvarba a háromszintes Arizona mulatót. Ez 1944-ig működött, amikor is a tulajdonosokat elhurcolták. A háború után az épület a legkülönfélébb célokat szolgálta: iskola, majd bemutatóterem volt, később a már szintén említett Magyar Autóklub budapesti szervezete használta három évtizeden át. A Magyar Fotográfiai Alapítvány 1996-tól fokozatosan megvásárolta a bérleti jogokat a bent lakó bérlőktől. A félemeleti Mai Manó Galéria 1995-ben, a Magyar Fotográfusok Háza az I. és II. emeleten 1999. március 18-án nyílt meg az épületben.
Mai Manó nemcsak egy jól menő fővárosi fényképész volt, hanem 1885-től udvari fényképész is. Szakírói munkássága is jelentős, alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak. Ő kezdeményezte a Magyar Fényképészek Országos Szövetsége létrehozását, és 1896-ban megválasztották a Fényképészek Asztaltársasága elnökének. Az 1900-as párizsi világkiállításon munkáit aranyéremmel jutalmazták. Szakirodalmi tevékenységéért a Wiener Photographische Gesellschaft tüntette ki, és fényképeivel ezüstérmet nyert 1879-ben Székesfehérváron, majd 1882-ben Triesztben. Az 1885-ben Budapesten rendezett országos kiállításon gyermekfelvételeivel nagy feltűnést keltett. A millenniumi tárlaton zsűritag volt, ugyanakkor királyi elismerésben részesült és állami ezüstérmet is nyert. Szóval elmondhatjuk, hogy mindent elért, amit fotográfus akkoriban elérhetett.
Élete során műtermében főleg vizitkártyákat készített, amelyek akkoriban nagyon divatosak voltak – ezek nagyjából a mai névjegykártyáknak feleltek meg. Riportképeket is készített, például Kossuth Lajos temetési menetét is megörökítette. Portréi közül kiemelkednek a Kossuth Ferencről és Bartók Béláról alkotott képei.
Halálának századik évfordulóján a Mai Manó Ház kurátorai ingyenes kiállítást rendeztek az egykori fényképész mester műveiből. A tárlat szeptember 3-ig tekinthető meg a Nagymező utcában.
„Mi a fotográfia? Fényképek sokasága, milliói, sőt milliárdjai. Mi marad meg ebből a képtömegből, akár csak egy esztendő múlva? Tíz, húsz, száz? Ki tudja? Azok, amelyek kiállják az idők próbáját, múzeumok, archívumok mappáiba zárva várják felfedezőiket, akik kiássák az idő homokjából és közkinccsé, a fotóművészet részévé teszik őket. A többi lappang, elenyészik.” (Szilágyi Gábor A fotóművészet története című, 1982-ben megjelent könyvének mottója.)
