Szent István napjához szorosan hozzátartozik a kenyér megáldása. Sokan úgy tartják, hogy az úgynevezett új kenyér ünnepe a II. világháború után jutott szerephez, és a kommunista vezetés szovjet mintára honosította meg hazánkban, ezzel is elterelvén a figyelmet a szent királyról és az ünnep spirituális tartalmáról. Ez természetesen igaz, ugyanakkor első uralkodónk napja és az új kenyér ünnepe ennél régebb óta összetartozik már.
A Szent István-napi aratóünnep gyökerei Mária Terézia koráig nyúlnak vissza. A királynő rendeletben tette „nemzeti ünneppé” az István-napot, amely aztán egészen 1848-ig állami és egyházi ünnep is volt. Mária Terézia uralkodása alatt a budai várhegyen tartott István-napokra messze földről sereglettek a látogatók, hogy díszes aratómulatsággal ünnepeljék az új kenyér megszegését. Ezek a hagyományok is felelevenedtek napjainkban.
Kenyér szavunk valószínűleg ősmagyarkori jövevényszó. Eredeti jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, „darából készült kásaszerű ételféleség” lehetett, egyfajta lepénykenyér. Igaz, nyelvi adatunk csak egy 1315 körüli egyházi szövegben maradt fenn róla. Amikor az elitkultúrában megjelent az erjesztett kenyér, a szó jelentését arra is kiterjesztették, és a XVII. századig együtt használták mindkettőre.
A kenyér az élet szimbólumaként szerepel mondásainkban, verseinkben, imádságainkban. Jézus több példabeszédének is központi eleme: eszünkbe juthat a miatyánk mindennapi kenyere, a csodálatos kenyérszaporítás, a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” vagy a „nem csak kenyérrel él az ember” közmondás, vagy az a kinyilatkoztatás, amikor Jézus ezt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér, aki e kenyérből eszik, örökké élni fog.”
Bármennyire szerették volna is elvenni az ünnep spirituális tartalmát a kommunista pártideológusok, nem sikerült nekik. Ők maguk választottak egy olyan tiszta, ősi szimbólumot, amely túlél minden ideológiát. Ma is, holnap is.
Fotó: Kissimon István
