Kenyérmese

A Gálfi Me­lin­da ren­dez­te film el­ső­sor­ban gye­re­kek­nek szól, de a csa­lád töb­bi tag­ja sem fog unat­koz­ni, ha meg­né­zi, hi­szen ma már rit­kán lát­ha­tó kép­so­rok pe­reg­nek előt­tünk. Négy gye­rek ül a ka­na­pén. Két lány és két fiú. Azért jöt­tek ös­­sze, hogy meg­néz­ze­nek egy fil­met, ami­ben „a dé­di” is sze­re­pel. Ka­lo­ta­sze­gen já­runk, s az arany­ke­zű Er­zsi né­ni ép­pen ke­nye­ret süt. „Idő kell hoz­zá — mond­ja —, mint min­den­hez.” A több mint száz­esz­ten­dős fa­tek­nő­ben a lisz­tet ös­­sze­ke­ve­ri a ko­vás­­szal, majd da­gasz­ta­ni kez­di, egé­szen ad­dig, amíg a tész­ta el nem vá­lik a „te­ke­nő” fa­lá­tól. Ek­kor ken­dő­vel le­ta­kar­ja, pi­hen­te­ti, ez­után sza­kít­ja ki a ci­pó­kat, ame­lyek majd a ke­men­cé­ben sül­nek ro­po­gós­ra. A friss ke­nyér il­la­tá­hoz sem­mi sem fog­ha­tó…