A kenyér élete
Fotó: Lambert Attila

 

Van Pesten egy egyházi fenntartású manufaktúra, amely egyszerre beszél a múltról, a hagyományokról és a kor igényeihez való rugalmas alkalmazkodásról. Egy jó hangulatú, meseszerű műhely, amelybe fontos lenne minél több diákcsoportot elkalauzolni. Afféle működő múzeum, „eleven egyháztörténet” ugyanis, amely szórakoztatva tanít, és közben észrevétlenül közelebb visz az élet kenyerének titkához.
– Tavaly óta nagy siker a Húsvéti csemege, amely színes tortadarával készül, akárcsak két másik új termékünk, a Szent Miklós ajándéka meg a Karácsonyi csemege: az egyik csokoládés, a másikban mézeskalácsos fűszerkeverék van – meséli Ádámcsó Angéla, a Főegyházmegyei Ostyaellátó megbízott igazgatója, mi pedig közben önfeledten rágcsálunk, teszteljük a termékeiket. – A harmadik kedvenc a natúr és csokis változatban is egész évben kapható Ministránscsemege – folytatja. – A csokisba tej- és étcsokoládét is teszünk, mert csak az egyikkel vagy csak a másikkal túl édes vagy túl keserű volt – az ideális összetétel kikísérletezésében a gyermekeim is részt vettek. Próbálkoztunk más ízesítésekkel is, de azok technológiai szempontból nem váltak be. Ünnepek előtt nagyon sok rendelést kapunk, jó néhány plébániára egyenesen mikuláscsomag helyett postázzuk a Szent Miklós ajándékát.
Kicsik vagyunk, és talán ennek köszönhetően is „mozgékonyak”, bátran újítók, alkalmazkodóképesek. Az alkalmazkodásra részben rá is kényszerülünk, mert komoly külföldi, főleg lengyel konkurenciával szemben kell állnunk a sarat. Januárban két, júniusban egy újabb munkatársunktól kellett elbúcsúznunk, így most már csak ketten vagyunk a kolléganőmmel, Malatinszki Csillával, aki két évtizedes tapasztalattal rendelkezik az ostyasütés és -vágás terén.
– Annak idején, 1994-ben közel egy időben érkeztünk – mosolyog ránk Csilla munka, azaz ostyasütés közben –; akkor még kilencen voltunk, és részben nővérekkel dolgoztunk. – A szerzetesrendek feloszlatása után, 1951-től kármeliták, angolkisasszonyok és örökimádó nővérek foglalkoztak ostyasütéssel, számukra ez akkor gyakran egyszerre jelentett szép szolgálatot és a megélhetés egyetlen forrását. – 1968-tól vontak be a munkájukba civileket is. 1994-ben távozott tőlünk az utolsó kedvesnővér, és rám hagyta az üzem koordinálását, a munka megszervezését és az adminisztrációt – teszi hozzá Angéla. – A korábbi időkben a templomok és a plébániák maguk sütötték az ostyát, de ez a gyakorlat az élelmiszer-biztonsági előírások szigorodása nyomán idővel korszerűtlenné vált.
A budapesti Haller téri plébánia épületében, az alagsorban beszélgetünk. A gyártási folyamat kezdőlépéseivel, a szitálással és a keveréssel ismerkedünk. A helyszín, a tevékenység és az egész hangulat meseszerű kissé: talán azért, mert minden kicsi, barátságos, emberléptékű – ám közben tudjuk, hogy mégiscsak komoly üzemben vagyunk, ráadásul országos hatókörűben, amelynek termékei minden egyházmegyébe eljutnak.
– Az Esztergom-Budapesti Egyházmegye intézménye vagyunk, de mi látjuk el a fehérvárit is, és sok ostyát küldünk a váciba meg a szombathelyibe is, továbbá az országban bárhová, ahonnét rendelnek. 2016 óta Füzes Ádám atyával sok újítást vezettünk be: az ő biztatása, ügyszeretete jelentős változást hozott. A honlapunk, a webáruházunk, a szórólapjaink mind ennek a jelei, eredményei. Hagyomány és minőség – ez a mottónk, és valóban nagyban építünk a több mint hat évtizedes múltra, amely patinássá teszi ezt a műhelyt. De haladunk is a korral, és nagyon figyelünk arra, milyen új igények támadnak. Például betegek számára, gyógyszerbevételhez és sütemények alá, otthoni felhasználásra is visznek tőlünk ostyát.
Az utóbbi időben különösen felkapott téma volt a liszt­ér­zé­kenyek áldozása. Heteken át gyakran kaptunk kétségbeesett hívásokat, hogy segítsünk, mert sokak számára a megfelelő ostya hiánya hiúsítja meg a szentség vételét. Furcsállottuk a dolgot, ugyanis mi már tíz éve forgalmazunk lisztérzékenyek számára is fogyasztható (kevesebb mint húsz százalék gluténtartalmú) és az egyházi előírásoknak is megfelelő ostyát, mégis vannak olyan plébániák, amelyek híveinek maguknak kell ezt beszerezniük. Szerencsére mára a probléma már országosan ismert, így a plébánosok sokkal többet tesznek a megoldása érdekében, mint korábban.
A keverés után a sütés következik. A legrégibb, ma is használatban levő sütőgép 1964-es, a legújabb 1995-ös. Három nagy és három kicsi gép van, ezekbe öntik a kizárólag búzalisztből és vízből készült, palacsintatészta-szerű masszát. Általában heti három nap sütnek, a további két nap vágással, válogatással és csomagolással telik. Ünnepek előtt azonban mindennap kell sütni is. Naponta négy-ötszáz ostyalap sül ki.
A következő munkafázis a párásítás, amely már odafönt történik. A kilencven-száz százalékos páratartalmú helyiségben hat-nyolc, sőt télen akár nyolc-tíz órát is el kell tölteniük a kisült lapoknak, hogy rugalmassá váljanak, és ne törjenek, amikor a vágás következik.
A párásító melletti helyiségben két gép van. Az egyik picike; úgy kell odaülni hozzá, mint egy varrógéphez, és mechanikusan, lábbal működtethető. A másik jóval nagyobb, sőt kissé félelmetes is; a hivatalos elnevezése ostyafúró berendezés, de Csilla Gézának nevezte el. Ez elektromos, félautomata szerkezet, és akár tíz-harminc lap „átfúrására” is képes, attól függően, mennyire vastagok. Hiába figyelmeztet Angéla, hogy veszedelmes a hangja, és a röpködő ostyadarabkák miatt a védőszemüveg használata is ajánlott lenne, mi nagy merészen bennmaradunk, hogy mindent lássunk – ám amikor bekapcsolják, én pánikszerűen kimenekülök, a zúgása annyira mélyen, kíméletlenül a fülbe-fejbe kúszik. A fotós kolléga azonban hősiesen tűr, hogy minden munkamozzanatot megörökíthessen.
Amint ezen az akadályon átküzdjük magunkat, máris kíváncsian nézegethetjük a kész ostyák mintáit. Most már „csak” a válogatás, a száradás és a csomagolás van hátra. Átvonulunk a következő szobába, ahol a csomagolás szokott zajlani, de – mintha az élet maga akarná megmutatni, miért történt mindaz, amit eddig láttunk – néhány percen belül két ügyfél is érkezik: egy sekrestyés néni és egy atya, mindketten egy-egy budapesti plébániáról. A hölgy először kissé bizonytalankodik, hogy a kisebb vagy a nagyobb (a harminc vagy a harmincöt milliméteres) ostyából akar-e vinni, ám amikor mindkettőt megmutatják neki, határozottan a nagyobb mellett dönt. – Sokan jobban szeretnek ezzel áldoztatni – mondja Angéla.
Az atya először százötven nagy és háromszáz kis ostyát kér, de hamar kiderül, hogy a kicsiből nagyon kevés lenne a háromszáz, így végül három ötszázas csomagot vásárol. Megtudjuk tőle, hogy általában kedveltebbek a vastagabb ostyák, ágyban fekvő betegeket viszont azzal nehéz áldoztatni. „Misebor még mindig nincs?” – kérdezi végül, és ebből kiderül, hogy lenne rá igény. Sajnos azonban eddig nem sikerült olyan borászt találni, aki árban és minőségben egyaránt megfelelőt tudott volna szállítani.
Sok a visszajáró vásárló, de népszerű az online rendelés is. Érdekes módon azonban gyakran még a vidéki plébániákról is inkább személyesen jönnek. Az ostyaellátóban pedig örülnek nekik, mert fontosnak érzik ezeket a találkozásokat. Az eleven kapcsolatot, a visszajelzéseket.
Búcsúzóban Angéla még megosztja velünk nemegyszer mélyen lélekbe ható élményeit, amikor egy-egy misén, áldozás előtt észrevette: nemsokára a náluk készült, az ő munkájuk nyomán született ostyában megtestesülő Krisztust veheti magához.

– Július elején nagy visszhangja volt az Eucharisztiáról, annak méltó vételéről írott szentszéki dokumentumnak – mondja Füzes Ádám, az ostyaellátó egyházmegyei felügylője. – Ebben hangsúlyt kapott a tisztaság: már annak az útnak, folyamatnak a tisztasága is, amely a miséig vezet. Ezért olyan fontos, hogy az ostyakészítés egyházi felügyelettel, méltó hozzáállással történjen; tiszta alapanyagból, adalékok nélkül. Magyarországon ehhez járul még egy sajátos szempont: a gazdasági tisztaságé. Ezt szigorúan érvényesítjük az ostyaellátó gyakorlatában: a munkatársainkat bejelentjük, és minden eladott tételről számlát adunk.
Kicsiny üzem a miénk, és a külföldi ostyadömping újra meg újra arra figyelmeztet, hogy országos szinten kellene összefogni az ostyaellátást, különben ugyanis a négy még megmaradt piciny műhely elkerülhetetlenül be fog dőlni. Püspökkari döntésre, egyházmegyék közötti együttműködésre volna szükség. Ez mintaprojekt lehetne, hiszen egyértelmű, hogy nem pénz, hanem értékrend és koncepció kérdése, sikerül-e megoldást találnunk.