Kegyelem és Dicsőség
Fotó: Kovács Tibor

 

Minek jött maga ide, halálnézőbe? – förmed rá váratlan látogatójára Grace, a magányos, falusi asszony, akinek talán csak napjai, hetei lehetnek hátra. Gloria, a hospice-szolgálat önkéntese még kezdő e terepen, korábbi páciensei simulékonyabbak voltak. Eleinte óriási a feszültség kettejük között, szópárbajuk olykor szikrákat szór, lángra lobbantva a múlt mélyén szunnyadó parazsat: szerelmek emlékét, hajdanvolt szépséget. Tragédiák, családtagok okozta fekélyes sebek is felfakadnak Tom Ziegler darabjában.
A Grace és Gloriát több mint háromszázszor játszotta Füsti Molnár Éva és Sólyom Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház két művésze. Idehaza és határon túli területeken is. A múlt év végén a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy Megyei Kirendeltségének hagyományos léleknyitogató rendezvényén láthatták e megrendítő drámát a szociális területen dolgozók és az önkéntesek. Olyanok, akik néha maguk is halálközelben végzik szolgálatukat. Így könnyen azonosulhattak Gloriával, akit a darab rendezője, Füsti Molnár Éva alakított, vagy az élete végén járó Grace – Sólyom Katalin – bőrébe bújhattak. A dráma ugyanis egy kezdetben morózus, ám később fokozatosan oldódó, szeretetteli parasztasszony utolsó heteinek krónikáját örökíti meg. Olykor nem lehet eldönteni, hogy a végstádiumban lévő, rákos nő avagy a hospice-szolgálat képviselője szorul-e vigaszra, hiszen – mint pergő párbeszédükből kiderül – mindkettejük életét gubancos szállal szőtték.
A helyzetkomikumokkal tarkított, kétszereplős színházi előadás az élet nagy kérdéseit veszi nagyító alá, köztük az örök dilemmát: miért teremtett bennünket Isten, miért élünk, s mi dolgunk a világban? Lehet-e békében, a szívünkben másokkal kiengesztelődve meghalni? Egyáltalán: milyen a vég? Félelmetes, kínnal teli vagy az álomból az öröklétbe csendesen, félelem nélkül átkacsintó? S mi az, ami marad belőlünk? Készüljön-e végrendelet, és egyáltalán: kire hagyjuk a vagyonunkat? A hébe-hóba hazalátogató unokán kívül mi legyen az öröksége a régen látott unokahúgnak? És kapjon-e valamit Gloria is, aki jelenlétével és a felajánlott, ám sokáig elutasított fájdalomcsökkentő injekcióval is igyekszik megkönnyíteni az átmenet napjait, óráit. Elég kitartó ebben, s mindent bevet, hogy kedvére tegyen Grace-nek, aki nyomora, elesettsége, fájdalma mellett a szívében szomorúsággal hallgatja, miként csavarja ki a gép a hajdani almáskert utolsó gyümölcsfáját, amelynek terméséből most utoljára hozott be egy kötényre valót…
Életének őrállói voltak e fák, ezért olyan nehéz a búcsú az eladott almáskerttől, a farmtól, s tulajdonképpen mindentől. Emlékek fényénél-melegénél időzünk, hiszen egy idő után a felszínről a mélybe nyúlik a múlt. Talán már az unokahúgnak szánt pulóvert szenvedéllyel kötögető Grace is megbánta, hogy Gloria számára terhes tüsténkedése miatt így alázta meg alkalmi jótevőjét: Egész életemben sajnáltam, hogy nem volt lányom, de most nem. Egy másik kérdezz-feleleket így zárt le: A lustálkodás az ördög párnája. Máskor meg azt mondta: A gondolkodás csak egy divatos szava a semmittevésnek.
A kétfelvonásos előadás előrehaladtával egymásra hangolódik a két lélek, s amikor Gloriáról, egy New York-i gazdasági tanácsadó cég egykori alkalmazottjáról kiderül, hogy balesetben elveszítette egyetlen fiát, teljessé lesz a bizalom, a magázás átcsap tegezésbe. Így tudjuk meg egyebek mellett azt is, hogy Grace öt gyermeket szült, de sorra el is temette valamennyit. Gloria férje pedig inkább az éjszakai életbe, titkos klubok cigarettafüstjébe menekül, csakhogy ne kelljen együtt lennie feleségével…
Mindkét asszony nyög az élet terhétől. Ki ezért, ki azért, s ami kimondható, az ki­mondatik. Ha kell, humorral, hiszen párbeszédüket – még ha nehéz témákról szól is – az irónia mellett némi feloldásként a humor is mozgatja. Ennek csupán egyik példája, hogy a halálba induló Grace anyósának egykori levesestálja a darabban éjjeliedény­ként kerül elő a szekrényből. S ki más is örökölhetné, mint Gloria…
A rendkívüli színészi képességeket megvillantó, sokkellékes, életteli előadás alapvető keresztény értékek tárháza, melyek végig jelen vannak a katartikus darabban. Bár Grace nem volt gyakorló hívő, mindig hitt a Fennvalóban. Bibliai igerészek gazdagítják életbölcsességeit, a nézőknek szánt testamentumot. A dráma legszebb része talán az, amikor a távol élő unokahúgnak készülő videóüzenethez sminket és frizurát készít védencének Gloria. Grace szinte megfiatalodik. Arca kipirul, szeme ragyogni kezd, és az unokahúgnak ajándékozandó, almával díszített, kötött pulóver köré így kerekíti szavait: A világon is minden összekapcsolódik, egymásba kapaszkodik, mint a szemek ebben a pulóverben. Külön-külön nem sokat érnek, de ha csak egyetlen láncszemet is elvágsz, az egész felfeslik. Szóval, lehet, hogy én nem tudom, miért éltem ezen a földön, de azt tudom, hogy a Jóisten valamiért csak teremtett. És ha nem is voltam más, csak egy közbülső láncszem, ami összetartott másik kettőt, akkor is fontos voltam és nélkülözhetetlen, és lehet, hogy a Jóisten nem is vár tőlünk egyebet…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..