Katyn – egy nemzet méltósága

Mindezt átélhetjük, ha megnézzük az Oscar-díjas lengyel rendező, Andrzej Wajda legújabb filmjét, Katyn címmel. Az alkotás hivatalos magyarországi bemutatója április 14-én volt Budapesten, az Uránia Filmszínházban. A katyni tömeggyilkosság az emberiség történetének egyik legsötétebb fejezete, melyet mindmáig bizonyos tudatlanság övez. Ezért, hogy a budapesti díszbemutató is a tények ismertetésével kezdődött, a magyarországi lengyel nagykövet, Joanna Stempinska jóvoltából. A hitleri Németország 1939. szeptember elsején támadta meg Lengyelországot. Tizenhat nappal később a szovjet csapatok is átlépték a lengyel határt, az alig egy hónappal korábban megkötött titkos alku, az úgynevezett Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében. A két tűz közé került lengyel hadsereg több mint kétszázezer katonája került szovjet fogságba. A fogoly sorkatonákat és tiszteket az orosz belügyi szolgálat koncentrációs táboraiban helyezték el, Kozelszkben, Sztarobelszkben és Osztaskovban. A következő év márciusában Sztálin és vezérkara elrendelte összesen 21 857 lengyel hadifogoly kivégzését. Április harmadika és május tizenkilencedike között a foglyokat vagonokba zsúfolva Katynba, Kalinyinba és Harkovba szállították, tarkólövéssel kivégezték, és tömegsírba földelték. Ugyanakkor több mint hétezer lengyel foglyot öltek meg Ukrajna és Belorusszia különböző táboraiban. A kommunista propaganda évtizedeken át azt állította, hogy a vérengzést a németek hajtották végre. A gyilkosságok időpontját is meghamisították, 1941 őszét jelölve meg. E hivatalos kommunista változat tagadása a legsúlyosabb politikai bűnnek számított: az évtizedek során emberek ezreit tartóztatták le, kínozták meg vagy pusztították el a katyni igazság kimondásáért. Moszkva csak 1990. április 13-án ismerte el, hogy a tömegmészárlást a szovjet hadsereg követte el. Tíz évvel később, Putyin elnök utasítására az orosz hatóságok felfüggesztették a vizsgálatot, a gyilkosságokat nem minősítették népirtásnak, az iratokat titkosították, a kivégzett katonák rehabilitálását pedig megtagadták. A lengyel országgyűlés tavaly úgy határozott, hogy április 13-át a Katyni Bűntény Áldozatainak Emléknapjává nyilvánítja.

A budapesti vetítésre ebből az alkalomból került sor. Eljött és rövid beszédet mondott a film főszereplője, Artur Zmijewski, aki az egyik kivégzett foglyot, Andrzej századost alakítja. (A magyar moziközönség már láthatta Zmijewskit: Gyarmati Lívia 1996-ban forgatott filmje, A szökés egyik recski rabjának szerepében.) Úgy érezzük, e filmmel Andrzej Wajda gazdag munkásságának egyik csúcsára érkezett, a Hamu és gyémánt vagy a Márványember magasába. A rendező édesapja, Jakub Wajda is a katyni áldozatok között volt – ám az alkotás felülemelkedik a személyes gyászon, és az emberi szenvedést, a szétszakított családok sorsát állítja elénk. A kétórás dráma közel fele azt mutatja be, mi történt a gyilkosság után. Mert Katyn kulcsfogalma a hűség. Mihez kezdünk a megismert tényekkel, az igazsággal? Elsősorban nem is az áldozatokról van szó (persze mindvégig róluk is), hanem a hátramaradottakról, a túlélőkről. Arról, hogy belépünk-e a pártba. Arról, hogy merjük-e beleírni az életrajzunkba: „édesapám Katynban halt meg, 1940-ben”? S bár a filmben egymás után halnak a hősök: a plakátot letépő fiú, a sírkövet állító lány, s mind a többiek, azért érezzük, hogy hősnek lenni érdemes. Rövid távon nem mindig, de hosszabb távon igen. Mégis van értelme. Mégis! Ahogy II. János Pál pápa fogalmazott 1991-es budapesti beszédében: „Mert az igazság mindig időszerű, és ugyanúgy nem veszíti el időszerűségét, miként a jóság, az igazságosság és a szentség.” Vannak filmek, melyeket képtelenség sírás nélkül végignézni. A Katyn is ilyen. A lengyelek nagyon tudnak – méltósággal élni, lépni. Ahogy Illyés Gyula fogalmazott, amikor egy társalgás során szóba került Lengyelország: „Nagy nép, nagy nemzet.”

Kedves Barátaim!

Budapest nekünk, lengyeleknek az 1956-os tragikus eseményekre emlékeztető testvéri város. A Lengyelországban élők számára Katyn lett ilyen, a lengyel értelmiség elpusztítását szimbolizáló helyszín. (…) E nagyon személyes filmem a Sztálin parancsára 1940 tavaszán Harkovban meggyilkolt Édesapám, és az őt élete végéig hazaváró Édesanyám történetét mutatja be. Filmem nem akar gyűlöletet és bosszút szítani, de vádolja a sztálinizmust, amely ugyanolyan kegyetlenül bánt a saját népével, mint velünk, a sztálini rendszer által elnyomott országok lakóival. Ezt a történetet el kell mondani, ha valóságos megbékélést akarunk Oroszország és a mi országaink között. (…) Kérem, bocsássátok meg távollétem – a budapesti bemutató időpontjában Harkovban, Édesapám halálának helyszínén voltam.

Andrzej Wajda  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..