Karácsonyi forradalom

Kolozsváron december 18-án még követtek, s lányom is észlelte, hogyan indultak utánunk, a buszunk után négyen egy Daciában: a napi informátorok. A közelgő karácsonyra készülve a város másik végébe mentünk a lányomnak télikabátot vásárolni. Amíg ott keresgéltünk, két ember kiszállt az autóból, és a nyomunkban volt az amúgy választékban szegényes konfekciórészlegen. Aztán az áruház előtt ott várt az autó a túloldalon. Mi felszálltunk a trolibuszra, a hátsó ablaknál álltunk, és néztük, ahogyan jönnek utánunk. A temesvári jó hírek – a Tőkés László melletti demonstráció – tudatában ez úgyszólván szórakoztató volt.

Egy hétre rá, karácsony első napján majdhogynem túl is voltunk a „forradalom” leglényegesebb eseményein: már leszerelték nálunk azt a készüléket, amellyel egész lakásunkat lehallgatták, magyarul is boldog karácsonyt kívánt nekünk a román televízió – bár az eseményeket kísérő műsorok túlságosan is megrendezettnek tűntek.

De hittem. Amikor ’89 márciusában megírtam a Történelmi holtvágányon című esszét, egyfajta transzcendens időben éltem, ami az emberileg hihetetlennek tetsző „jobb jövő” távlatát egészen más, megszentelt perspektívába helyezte. Annak az írásnak az utolsó mondata ez volt: „Közel a Húsvét.” És valóban közel volt a felszabadulás.
A gorbacsovi szovjet politika konjunktúrája, Nagy Imre újratemetése és a magyarországi Ellenzéki Kerekasztal olyan atmoszférát teremtett, amelyen, mint a huzat, átáramlott a szabadság lehelete, legalábbis az én számomra. Mikor a berlini fal leomlását közvetítették, sírtam a rádió mellett.

December 21-én néztük, hallgattuk a külföldről sebtében hazatért diktátor beszédét, láttuk elbizonytalanodó, zavart tekintetét, dadogását és a félelem jeleit az arcán, sután csitítgató kézmozdulatait a felmorduló tömegnek. Érzékelhettük ekkor a temesvári események fővárosi folytatását; az erőt, amely képes volt megingatni a hatalmat, ami már oly régen és – úgy tűnt – már reménytelenül fojtogató lett. Másnap reggelig a család nem engedett kimenni, akkor gyalogoltunk le a központba a lakótelepről, és amikor az ortodox katedrálishoz értünk, megtudtunk egyet-mást a gyári munkások felvonulásának kezdeteiről.
A román színházzal szemben, a templom lépcsőjén éppen a sokat szenvedett román ellenzéki, Doina Cornea beszélt a hangosítón, nagy tömeg előtt, egyházi szertartás keretében. A végén a tömeg letérdelve mondta a miatyánkot; magam is imádkoztam, és arra gondoltam: szabadon járhatok templomba én is, és ha más nem, ez a lehetőség is megérte a sok szenvedést, amiben részünk volt.

A forradalmi napok és a rájuk következő társadalmi káosz között a legértékesebb ennek az imádságnak a csendje és békéje volt: hálát éreztem, kimondhatatlant.