– Hogyan született ez a vers?
József: Lehangoló téli nap volt. Kispesten, egy nyolc négyzetméteres, fűtetlen padlásfeljáróban laktam akkor. Vasárnap kora délután misére indultam a Horváth Mihály térre. A Határ úton beültem a metróba, és olvasni kezdtem a szemben levő üvegre kiírt verset (Versmetró címmel hétről hétre jó párat kitettek akkoriban). Hamarosan beszállt azonban egy boglyahajú, lódenkabátos hajléktalan ember, zsebéből kilógott az üveg, és éppen velem szemben ült le, eltakarva a szöveget. Hát, ha nem olvashatom tovább, nekem kell írnom egyet, gondoltam, és mire a Ferenc körútig értem, elkészült a vers. Az elmúlt években ez a munkám „önálló életre kelt”: mindenfelé megjelent, képregényt csináltak belőle, sőt, még angolra is lefordították – és David Hill fordítása állítólag sokkal jobb, mint az eredeti (nevet).
Róbert: Néhány találkozás a szerkesztőségben Józsival elég volt ahhoz, hogy bizalmat szavazzunk neki, és munkatársakká, sőt barátokká váljunk. Rendszeres szerzőnk és terjesztőnk lett, s két éve a szerkesztőség munkájába is bekapcsolódott. Ő adja ki a lapot a terjesztőknek, kéziratokkal foglalkozik, és rendszeres közreműködője az előadóestjeinknek. Alapító tagja a Vagyunk Egyesületnek, amely fedél nélkül élő alkotókat segít publicitáshoz.
József: Annak idején elég volt egyszer beleolvasnom a Fedél Nélkülbe, hogy meggyőződjem arról: jó lap. Büszke voltam, hogy megjelenhetek benne, hogy a munkatársa lehetek. Megismertem a szerzőtársakat, megszűnt a korábbi magányosságom, és mindig jól jött az a kis pénz is, amit a verseimért kaptam. A terjesztői munka rendszeres keresethez segített hozzá, ami nagyon fontossá vált, amikor a korábbi állásomat elvesztettem (azelőtt sok éven át dokumentumarchiválóként dolgoztam). Mindig nagyon szegény voltam, mert minimálbéren foglalkoztattak, a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatást pedig alaposan ki kellett egészítenem, hogy az albérletemet fizetni tudjam. A Fedél Nélkülbe nem úgy megyek, mint egy munkahelyre, otthon érzem magam a szerkesztőségben. Robit pedig tisztelem azért, amit csinál, és nem tekintem főnökömnek – olyan értelemben semmiképpen sem, hogy tartanék tőle. Ritka az ilyen családias hangulatú, befogadó légkörű munkaközösség manapság.
– Hogyan változtatott az életén a sikeres szereplés a Legyen Ön is milliomos!-ban?
József: Január 31-én ment le az adás. Azóta rengeteg visszajelzést kapok, megszólítanak az utcán, a villamoson, a VIII. kerületben, ahol lakom. És mindenki kedves, szeretettel fordul hozzám. Sokan mondták, hogy nem kellett volna megállnom, hiszen eltaláltam Komodót, a sárkánygyíkok szigetét, nyerhettem volna ötmilliót is. Történt valami váratlan is. Jelentkezett a régi középiskolai, kollégiumi szobatársam, akivel a legjobb barátok voltunk annak idején, de aztán elvesztettük egymást. A műsor révén, a Fedél Nélkülön keresztül most újra egymásra találtunk.
– A döntő kérdést hogyan sikerült megválaszolnia?
József: Telefonos segítséggel: felhívtuk Kepe Robit. Az Osztrák–Magyar Monarchia himnuszának zeneszerzőjét kellett kitalálni. Erkelről, a magyar Himnusz szerzőjéről tudtam, hogy nem lehet, az idősebb Strauss nem volt himnuszszerző, számítógépes felezés után Haydn és Mozart maradt. Az nem is volt kérdés számomra, hogy Mozart már korábban meghalt, ezért megpróbáltam kipuhatolni, hogy megrendelésre készült-e a mű (vagyis kizárható-e, hogy nem egy korábbi Mozart-művet tettek meg himnusznak), de Friderikusz úr nem volt segítőkész. Így aztán Robira hagyatkoztam, akiben tökéletesen megbíztam – és nem is kellett csalódnom.
– Mely témák az erősségei?
József: Nagyon szerettem tanulni, régen rengeteget olvastam, „mindenevő” voltam. Az Interpress Magazinnal keltem-feküdtem, A kis hercegtől Einstein könyveiig mindenbe belekaptam. A történelem mindig különösen érdekelt. Filmeket, színházi közvetítéseket néztem, komolyzenei klub tagja voltam, és sokat jártam koncertre. Gyerekként építőipari szakközépiskolában tanultam. A nevelőtanáraink humán beállítottságúak voltak, és a lelkünkre kötötték, hogy ne legyünk egyoldalúak. A Halászbástya alatt levő intézménybe jártam, amely ma katolikus egyetemi gimnázium. Az a tervem, hogy a közeljövőben újra leérettségizem ugyanott, ugyanazok között a falak között, de ezúttal humán tárgyakból.
Legjobban a trendi, mai sztárokra, sportolókra, filmcsillagokra vonatkozó kérdésektől féltem. Húsz éve nem nézek tévét, ezért szinte semmit sem tudok róluk. „Miért nem néz tévét?” – kérdezte tőlem Friderikusz Sándor. „Mert a nélkül is teljes az életem” – válaszoltam. „Ez nagyon figyelemreméltó gondolat” – mondta erre ő. Úgy láttam, valóban elgondolkodtattam egy kicsit.
– Nagyon izgult, amikor beült a székbe?
József: Amikor megláttam, hogy én jutottam be, rettentően megijedtem, de a technikai szünet alatt sikerült megnyugodnom, és elhatároznom: lelazulok, és a szó klasszikus értelmében játszani fogok.
– A játékban is, az életben is szerephez jut a szerencse. Az ön életében mekkora jelentősége van?
József: Nem tartom magam szerencsés embernek, és kevés dolgot bízok a szerencsére. Szerencsejátékokat például nem játszom. Inkább biztosra megyek.
– Hogyan viszonyul az eddigi életéhez, nehézségeihez az új helyzetben?
József: Érdekes ez. Nemrég beütöttem a nevemet a keresőbe, és akkor szembesültem vele, mennyi mindent csináltam az elmúlt években, s mint alkotónak mennyit forgott a nevem már eddig is. Nagyon aránytalan, hogy most hirtelen ekkora figyelem irányul rám csak azért, mert beültem egy kereskedelmi tévé játékába. Már a korábbi Nemzeti Színházban is szerepeltem a verseimmel annak idején, a Fedél Nélkül szerzőinek alkotásaiból összeállított esten – és enyém volt a nyitó és a záró vers! Bevallom, akkor jobban meghatódtam, mint most, amikor nyertem.
– Hogyan tekint a korábbi sorstársaira?
József: Ami velem történt, egyszeri eset, csepp a tengerben. Én most kaptam egy kis haladékot, megnyugvást, biztonságot. Egy ideje tapasztalati szakértőnek tanulok a Budapesti Szociális Forrásközpontnál, hogy hivatásszerűen tehessek a szegénység és a kirekesztettség ellen, és a verseimmel is igyekszem ennek a rétegnek a gondjaira irányítani a figyelmet. Főállású munkám továbbra sincs; abban reménykedem, hogy az ismertségem révén sikerül biztos munkahelyet találnom.
– Melyek voltak az első gondolatai, amikor nyert?
József: Először üresnek éreztem magamat, talán a fáradtság volt az oka. Szinte fel sem fogtam, hogy meg fog változni az életem. Csak másnap jött ki rajtam a stressz. Akkor elindultam világgá, hogy kijárjam magamból az idegességet. Arra sétáltam, ahol mindig is a legjobban szerettem: a Rózsadombon, Szemlőhegyen. Nem azért arrafelé, hogy irigykedjem, hanem mert ott egyedül lehet az ember a gondolataival, és szép, nyugodt környék.
– Volt valami régóta dédelgetett vágya, amelyet most szeretett volna gyorsan megvalósítani?
József: Elmentem egy Mekibe – tizenkét év után, amióta Budapesten vagyok, először. Túl sokáig kellett magamat a fogyasztói társadalomból kirekesztett, „futottak még” embernek éreznem. Korábban csak kintről nézhettem, ahogyan mások kávéznak, hát most bementem. De amilyen rossz volt az a kávé, azt hiszem, a következő tizenkét évben sem leszek ott törzsvendég.
– Milyennek szeretné a következő egy-két évét?
József: Szeretném továbbírni az életrajzi regényemet, amellyel kissé megakadtam. A másik tervem egy utazás, amely cigány voltommal függ össze – bár igazából identitászavar jellemez, mert a szüleim nem vallották magukat cigánynak. Leé József angliai sírjához látogatnék el, aki a Pallas Nagylexikon szerint a cigányok északi ágának utolsó, 1844-ben elhunyt királya volt. Valószínűleg nem rokonom ugyan, de mégiscsak ad az embernek egy kis tartást, hogy egy király nevét viseli.
– Mi az, ami nem változott Önben és Ön körül?
József: A Fedél Nélkült állandó helyen, a VIII. kerületi Lőrinc pap téren árusítottam. Oda azóta is elmegyek időnként, most már csak beszélgetni. Az elmúlt egy-két év során sok jó ismerősre tettem szert azon a környéken, akiket nem szeretnék elveszíteni csak azért, mert most, úgymond, milliomos lettem.
Fotó: Kissimon István
