Harrach Péter,
a parlament alelnöke
Kora gyerekkorom óta visszatérő olvasmányom a Biblia. Amikor mostanában előveszem, s eltűnődöm egy-egy gondolatán, eszembe jut, annak idején a ráeszmélés lelkesedésével kezdtem neki az olvasásának. S meg kell állapítanom, talán túlságosan korán találkoztam a Szentírással. Számomra furcsa nevek sorakoztak benne, s az ott leírt történeteket sem igen értettem. Még kevésbé tudtam értelmezni az egyes példabeszédeket.
Ezért tartom lényegesnek, hogy a gyerekek kezébe – első ismerkedésként – ne az eredeti szöveget adjuk, hanem annak tartalmát és lényegét életkori sajátosságaiknak megfelelő formában tárjuk eléjük. A biblikus tanárok gyakran elmondják, még felnőtt fejjel is kellő háttérismeret és kiegészítő magyarázat szükséges az egyes könyvek befogadásához. A katolikus egyház bibliakiadásaiban ezért találunk magyarázatokat, s jelennek meg a kommentárok.
Felnőtt fiatalkoromban jártam, amikor megfogalmaztam magamnak a Biblia mondanivalóját. Üzenete és útmutatása nem általános igazságként hangzott bennem, hanem személyes meggyőződésemmé vált: ne aggódjam, hiszen ráhagyatkozhatom a Gondviselésre. S már értettem, amit az ég madarairól és a mezők liliomairól ír az evangélista. Családi életemben is elkísér ez az „ősbizalom”. Álltunk az ágy mellett, a súlyos gyermekbetegség aggodalmával szívünkben, s egyszer csak „megszólított” a Biblia: tedd meg, amit az ember megtehet, s hagyatkozz a Gondviselésre. Merjünk ráhagyatkozni! S ez nem könnyűnek látszó áthárítás, hanem belépés a kegyelembe.
Ugyanez segített máskor, életpályám hullámzása közepette, nehéz anyagi helyzetben is.
Ma már tudom: a Biblia üzenete nem a benne megfogalmazott számos parancs – talán merev – betartásában keresendő, hanem azt a kérdést ébreszti föl:, megtettem-e mindent a legkisebbért is? S ezzel a felszabadító gondolattal válik elevenné, cselekvésre indítóvá, életté az örömhír.
