Szakmai programok ide vonatozó-autózgató szakemberekkel, workshopok, filmes életművek bemutatása, komoly hírességek személyes jelenléte, zsűrik, esti koncertek mindez többnyire a nagy miskolci csöndben, nagyvonalúan megtűrve a több tízezres avasi lakótelep aljában. A versenyfilmek válogatása a szokásos a magyar fesztivál előzsűrizése olyan egyoldalú, mint a velenceié vagy a berlinié: erőszak, testiség, igen komoly mennyiségű a nemi identitást sajátos fénytörésekben szemlélő műalkotás, egyebek. Közbe-közbe egy-egy jó film, érdekes, eredeti alkotások, nem a szokásos módon túltárgyalt úgynevezett másság. Pedig (milyen jó lenne, ha végre észrevennénk) az igazán „más” filmek most is azok voltak, amelyekben az élet apró, lényegtelennek látszó, ugyanakkor lényeges dolgai kapták vissza helyüket igaz, csak ideig-óráig a nézők figyelmének középpontjában.
A fesztivál fődíját Katrin Gebbe filmje, a Tore tánca nyerte, amely minden értéke ellenére nem jutott túl a szokásos, kifordított kérdésfeltevésnél: Meddig képes szeretni egy lény, akivel, akin pedig mindent kipróbálunk? Ez a film kapta a Nemzetközi Film klub szövetség díját is. A zsűri nagydíját a cannes-i Arany Kamera-díjas, Ilo Ilo című szingapúri film nyerte el az elismerést a rendező, Anthony Chen személyesen vette át. A Nemzetközi Film kritikusok (FIPRESCI) zsűrijének díját is ez a film tudhatja magáénak, akárcsak a fesztivál történetében harmadszor felálló ökumenikus zsűriét. Örömteli, hogy a nemzetközi és az ökumenikus zsűri, illetve a filmkritikusok nem mentek az egyoldalú válogatás után döntésükkel képesek voltak a normalitás mainstreammel szembemenő életszerűségére szavazni. Nem engedték, hogy a marginális kerüljön központi helyzetbe elismerték az élet hétköznapiságának jelentőségét, súlyát minden túlzásra építő extravaganciával szemben. A döntés helyességét hangsúlyozta a tapsoló közönség őszinte ovációja a díjak átadásakor.
A felhozatal nemcsak tematikailag volt szűkös, a versenybe válogatott filmek aránya nem is kívánt számot vetni azzal az egyszerű ténnyel, hogy Kelet-Közép-Európában vagyunk. Ahogyan egyik svájci kollégám mondta: „Eljövök idáig, és nézem a szokásos francia, német, angol és főleg amerikai filmeket. Azt hittem, lesz egy kis Kelet-Európa, helyette a jól megszokott komfortot kapom.” És valóban, a versenybe válogatott tizenhét műből egyetlenegy lengyel film érkezett Kelet-Közép-Európából, illetve még egy erős német és francia segítséggel elkészített szerb-szlovén horvát filmet is láthatott a közönség. Lehet, hogy ránk lennének kíváncsiak Miskolcon a külföldiek, és nem magukra? Ezt a kérdést feltehetné magának a fesztivál szakmai vezetése. Érdemes volna. Mindezen túl, és ez a lényegesebb, igen körültekintő, áldozatkész, minden iránt figyelmes szervező közösség alakult ki az évek során Miskolcon. A szponzorok, a város, a mecénások jóindulatán túl hálás köszönettel kell megemlítenünk Bíró Tibort, aki igazgatóként a kezdetektől atyai figyelmével, gondoskodásával és aggódásával kíséri a megszületett, lassan kamaszkorába lépő, itthon vezető szerepbe került filmfesztivált. Köszönet neki és kollégáinak a minőségi szórakozásért, filmes ünnepért.
