Kalandozás a Felvidéken

Telkibánya már szinte a szlovák–magyar határon van, gyorsan eljutottunk az átkelőhöz, ahol némi várakozás után felemelkedett a két országot elválasztó sorompó. Kassa főterén álltunk meg. Feleségem a pénzváltóhoz indult, hogy a parkolásért tudjunk fizetni. Jómagam a két gyerekkel a kocsinál maradtam. Egy perc sem telt el, amikor a parkolóőr megjelent, s követelte tőlem a pénzt. Újabb egy perc, s két rendőr is felbukkant, s az igazolványaimat kérték. Próbáltam nekik magyarul, majd némi francia-, illetve olasztudásom segítségével elmagyarázni a helyzetet, de hajthatatlanok maradtak. Eltették igazolványaimat, s azzal fenyegetőztek, hogy bevisznek a rendőrségre. Ekkor érkezett vissza a feleségem, aki nem tudott pénzt váltani. Hosszas, vitának alig nevezhető beszélgetés után a rendőrök visszaadták hivatalos okmányaimat, mi beszálltunk az autóba, és gyorsan visszamentünk Telkibányára.

 Nem támogatom az ötletet – mondtam idén ősszel feleségemnek, amikor egy hosszú hétvégére át akart velem ruccanni a Felvidékre. Még mindig bennem élt az emlék, amikor a rendőr zsebre vágta a papírjaimat. Nejem erősködött, hogy a világ azóta megváltozott. Én viszont soroltam a problémákat: 2004-ben népszavazás volt az állampolgárságról, erre emlékeznek az ottani magyarok, Malina Hedvig ügye még most is tart, Magyarország kormánya állampolgárságot ad a határainkon túl élő magyaroknak, s emiatt a szlovákok folyamatosan morognak. Mondanom sem kell, feleségem győzött. Kocsiba ültünk, s elindultunk Felvidékre…

Előre kell bocsátanom, neki volt igaza: a világ megváltozott. Határ már nincs, így várakoznunk sem kellett. Lassítani is csak azért lassítottam az egykori sorompó helyén, hogy tájékozódjam a tábláról: északi szomszédunknál hogyan alakulnak a sebességhatárok. Még Kassa előtt található egy benzinkút. Betértünk oda, mert nem tudtam, vajon kell-e úthasználati díjat fizetnünk. A fiatal eladólány megnyugtatott, hogy csak az autópályáért kell fizetni. A képzeletbeli határállomástól alig egy-két kilométerre, angolul nagyon jól elmagyarázta mindezt.

Kassán sem volt parkolási gondunk. A főtér közelében eurót dobtunk az automatába, s vidáman sétálgattunk a kicsit ködös városban. Próbáltam magyar szót elkapni, de nem sikerült. Magyar feliratokat a házak falán, az üzletek kirakataiban, de nem találtam. Egy omladozó házfal „friss” vakolata alól tűnt csak fel némi magyar emlék, régebbi korokat idézve.

Négynapos utunk során végig hasonló tapasztalataink voltak. Senki sehol nem beszélt magyarul, illetve akadt egyetlen kivétel. Lőcsén – Levocán –, a szállodában a recepciós férfi egy alkalommal anyanyelvünkön köszönt nekünk. Múzeumokban sehol sem sikerült magyar feliratra bukkannunk, a kiállított, háromszáz évvel ezelőtti kéziratok, könyvek is mind szlovák nyelven íródtak, egy kivételével – a zólyomi várban, ahol a kezünkbe nyomtak egy magyar nyelvű tájékoztatót arról, mit látunk a termekben.

Utolsó napunkat Besztercebányán – Banská Bystricán – töltöttük. Megnéztük Bél Mátyás szülőházát, s kerestük az egykor Sanghajba települt magyar származású építész, Hudec László emlékét. Amikor egy információs ponton felőle érdeklődtünk, a hölgy csodálkozva kérdezte, miért keressük egy szlovák építész emlékhelyét. Feleségem némi vitába keveredett Hudec nemzetiségét illetően, majd megpróbált kompromisszumot kötni. „Rendben van – mondta –, Hudec László szlovák volt, szlovákként tanult a budapesti Műegyetemen, de egyezzünk ki, nem Banska Bystricán, hanem Besztercebányán született.” Az információs pultnál ülő hölgy ezek után nem magyarul köszönt el…

Szlovákia egyébként a felületes ismeretség alapján is csodálatos. Útjai nem jobbak, de nem is rosszabbak a magyarokéinál, az árak talán még alacsonyabbak is annál, mint amit idehaza megszoktunk, s Lőcsén, ahol vasárnap jártunk, két templom is tele volt hívekkel. Sok volt köztük a fiatal. Énekeltek, imádkoztak – látszott, nem csak megszokásból jöttek szentmisére.

Az is lehet persze, hogy a mi hibánk, ha a négy nap során se fiatalt, se időst nem találtunk, aki magyarul mesélt volna nekünk a kisebbségi lét nehézségeiről, az együttélés örömeiről, gondjairól.

Fotó: Bókay László