A Prága–Brno útvonal közelében, az Oslava és Balinka folyók találkozásánál fekvő kis településnek sok-sok értéke, szépsége van, a gótikus Szent Miklós-templomtól az ugyancsak gótikus városházáig, az egykori evangélikus gimnázium reneszánsz épületéig, az épen maradt barbakánig és városfalrészletekig, a városkapuig s a reneszánsz és barokk szárnyaival, hatalmas kastélyparkjával sok szépséget kínáló, jelenleg városi múzeumként működő Lichtenstein-kastélyig.
Most azonban, a deportálások szörnyű nyarának hetvenedik évfordulóján fordítsuk figyelmünket a város két zsinagógájára, amelyek a maguk nemében épp olyan megrázó mementók, mint az egykori koncentrációs táborok.
Velké Meziřičíbe a harmincéves háború idején települtek be az első zsidó lakosok, s érdekes módon a hagyományos kereskedő-iparos, később bankár és egyéb értelmiségi tevékenységek mellett közülük sokan foglalkoztak földműveléssel, folytattak paraszti életmódot. Pontosan úgy, ahogyan a Jób lázadása című, szomorú témánkhoz kapcsolódó, világszerte ismert magyar film idős házaspárja. A betelepült zsidók élőiknek-holtaiknak is helyet biztosítottak a település társadalmában. Viszonylag épségben megmaradt temetőjük területét, amelynek egyik falában a kőbe vésett kaddis, a halotti imádság is olvasható, már 1650-ben megvették a várostól, hatvan aranytallérért. Ez a temető a II. világháború végéig adott nyugvóhelyet a hitközség halottainak. Sokkal tragikusabb látványt nyújt azonban a helybéli zsidóság két temploma. A XVII. század végén épült, barokk-klasszicista portáljával biblikus szépséget sugárzó régi épület az „Alte Synagoge”, amely jogutódának, az új zsinagógának felépülése után, 1870-től egy ideig raktárként szolgált, majd 1996-tól a városi kiállítóterem szerepét töltötte be; jelenleg azonban „átépítés alatt” felirattal üresen árválkodik.
A második, sokkal nagyobb méretű, hangsúlyozottan megállapodottságot és pompát (bár kevesebb művészi erőt) sugárzó épület két évig készült, 1868 és 1870 között, a híres bécsi építész és műegyetemi professzor, August Prokop tervei alapján. Erről a zsinagógáról eszünkbe juthat, hogy 1742- ben, a porosz–osztrák háború idején a város zsidó lakossága már annyira otthon érezte magát, s hitének megtartása mellett annyira beépült a közösség életébe, hogy – a cseh és morva települések zsidóságának történetét kutató Samuel Steinherz professzor adatai szerint – 897 aranytallérral támogatta a küzdelmet, természetesen az osztrákok oldalán. Ezt az újabb és sokkal nagyobb templomot a németek először megrongálták, majd 1943-tól hadseregük raktáraként használták. E méltatlan-méltánytalan szerep azután folytatódott egészen 1991-ig. Most egy gondolatnyival jobb a helyzet. Az épület helyreállítás nélkül, de legalább már ép tetővel „olcsó áruk boltjaként” üzemel. A két templom szomorú jelene nem az itt élők vagy a városvezetés közönyének bizonyítéka, hanem a megfelelő anyagi eszközök fájdalmas hiányáé. A nézőt finomságával-kecsességével, illetve hatalmas méreteivel és harsány vörös téglás színével megszólító két, XVII. és XIX. századi zsidó templom láttán eszünkbe juthatnak Gárdonyi szavai, pontosabban, Dobó Istvánéi, az Egri csillagokból: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.” De ugyan honnan, miből meríthetnének erőt azok a szent célra emelt falak, amelyeknek védőit elhurcolták, s zömében megölték, sokukat a hírhedett terezíni koncentrációs táborban? Ezért érezhetjük úgy, hogy a meziřičíi zsidó temető kőbe vésett kaddisa nem csupán a megölt lakosokat, az eltűnt, tevékeny és istenfélő közösséget siratja, hanem lassan végső pusztulásba hulló két zsinagógájukat is. Csak abban reménykedhetünk, hogy a néhány túlélő külföldön élő leszármazottai esetleg összefognak – ahogyan ez Magyarországon az amerikai segítséggel megőrzött aszódi zsidó temető esetében történt –, és vállalják a két templom megmentését, mielőtt végleg „térdre rogynának”, a benne imádkozókhoz hasonlóan porrá-hamuvá lennének.
Fotó: Petrőczi Éva
