A XXI. században ugyanakkor felmerülhet a kérdés: amikor az európai országokban látszólag perifériára került a kereszténység, mennyire hagyott nyomot ez az örökség a francia társadalomban? Franciaországban a hivatalos adatok szerint a lakosság hatvannégy százaléka vallja magát katolikusnak, de a ténylegesen gyakorló egyháztagok számát csupán négy és fél százalékra becsülik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a francia társadalomban ne lenne jelen – sokszor egyáltalán nem tudatosan – a keresztény örökség.
Idén áprilisban Philippe Barbarin bíboros, lyoni érsek francia akadémiai körökben beszélt erről. A főpap szerint az elmúlt másfél évezredben a francia keresztények óriási szellemi és lelki örökséggel gazdagították az emberiséget. Szerinte lehetetlen kiirtani a francia társadalomból ezt a mélyen gyökerező hagyatékot. Még az élesen egyházellenes felvilágosodás és a francia forradalom korszakának főbb célkitűzései mögött is felfedezhetünk olyan egyetemes értékeket, amelyeknek vitathatatlanul keresztény gyökereik vannak. Elég, ha alaposabban elemezzük például a szabadság, az egyenlőség és a testvériség fogalmak korabeli jelentését. Franciaország történetében mindvégig tetten érhető a szembenállás az Isten szolgálatát keresők, illetve a vallásosságot minden eszközzel kiirtani kívánók között. Ebben a megközelítésben a sok vitát és magyarázatot látott 1905. december 9-i törvény is más megvilágítást kaphat. E francia jogszabály célja végső soron nem más, mint hogy békében és egymás tiszteletben tartásával éljenek az állampolgárok. Gond akkor van, ha az úgynevezett laicitást összekeverik a semlegességgel, sőt ennek a törvénynek a nevében körmönfont kísérlet történik az istenhitnek a társadalomból való kiiktatására is.
Félő, hogy a francia politikai hatalomnak az elmúlt hónapokban tett lépései éppen ez utóbbi irányba mutatnak. Elég emlékeztetni az igazságügy- miniszterről elnevezett, 2013. május 17-én véglegesen megszavazott Taubira-törvény körüli eseményekre: a jogszabályt ellenzők valódi meghallgatásának mellőzésére, a tüntetőkkel szemben alkalmazott erősen vitatható rendőrségi módszerekre és a néha agresszívnak is nevezhető sajtópropagandára. Az azonos neműek házasságát lehetővé tevő jogszabály lényegében számtalan komoly morális, társadalmi, egészségügyi stb. kérdés elé állítja a franciákat, miközben jó okot ad arra, hogy a politikai hatalom birtoklói fellépjenek a vallásokkal szemben. Nem szabad elfelejteni, hogy ebben a kérdésben nem pusztán a keresztényekkel került szembe a párizsi kormány, hanem valamennyi világvallással.
Aggodalomra adnak okot a jelenlegi francia kabinet oktatásügyekért felelős miniszterének megnyilatkozásai is. Vincent Peillon évek óta az iskolák gyökeres megreformálásán keresztül szeretne létrehozni egy új szabad köztársasági társadalmat. Olyan forradalmi oktatási intézményrendszert kíván kialakítani, amelyben a diák valóban megszabadulhat minden meghatározó tényezőtől, olyanoktól, mint például a család, az etika, a társadalom vagy a szellemi kötöttségek. A miniszter szeretné eltörölni többek között a nemek közötti különbséget, és a két nem egyenlőségét vallásra való tekintet nélkül kívánja szem előtt tartani az oktatásban is, amint erre már több országban sor került. A teljes szabadság hamis képét lebegtetve és az egészséges, természetes fogódzókat kiiktatva ezzel pontosan az uniformizálás felé nyitja meg a kaput beláthatatlan és veszélyes következményekkel járó társadalmi folyamatok előtt.
E tervek élesen ellenkeznek a felekezeti iskolák alapelveivel, ezért – többek között – a keresztény intézmények is határozott tiltakozásuknak adtak hangot. A franciaországi katolikus iskolákban több mint kétmillió diák tanul, ami egy hatvanötmilliós országban nem elhanyagolható szám. Amíg a 1959-es Debrétörvény él, addig az egyháznak jogában áll, hogy világnézeti vonatkozásban saját tanítását adja tovább az általa igazgatott intézményekben. Peillon tervei többek között ezt a befolyást kívánnák megszüntetni, de amint azt az oktatási miniszter többször is kifejtette, ennél is tovább menne: a katolicizmus teljes eltörlése mellett egy új laikus köztársasági vallást vezetne be, mert véleménye szerint a francia forradalom csak politikailag fejeződött be, ám szellemi és vallási értelemben még nem.
A francia szocialista kormányzat szinte nyílt keresztényellenes megnyilvánulásai, túl azon, hogy sértik a lelkiismereti szabadságot, egyfajta félelmet is tükröznek az egyházi befolyással szemben. Az egyneműek házasságát lehetővé tevő törvényt ellenző tömegek váratlan megjelenése Párizs utcáin jól mutatta, hogy a francia társadalomban továbbra is kitörölhetetlenül jelen vannak a keresztény örökség nyomai. A tüntetéseken – amelyeket a hivatalos források számos esetben megpróbáltak a szélsőségesek és a katolikusok összeesküvéseként beállítani – nagy számban voltak jelen vallási szempontból teljesen közömbös személyek is. Április 16-án útjára indult a „Virrasztók” mozgalma. Tagjai „a művészetek és a kultúra nyelvén”, békés úton kívánják a francia kormányzat tudomására hozni szembenállásukat az egyneműek házasságával. E széles körben terjedő spontán kezdeményezés teljesen független a világnézeti hovatartozástól, még ha tagjai között számos keresztényt is találunk. Mindez azt igazolja, hogy sokan látják a veszélyeket, és helyzetértékelésükben akaratlanul is Franciaország évezredes szellemi és lelki örökségére támaszkodnak.
A francia katolikusok számára sok megpróbáltatással járó elmúlt hónapok és a várható fejlemények semmiképpen sem jelentik azt, hogy Franciaország vonatkozásában reménytelenségnek kellene hangot adni, vagy harcias ellentámadást kellene támogatni. A nehézségek lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Krisztus-hívők mélyebben megértsék az idők jeleit, és továbbra is sóként és kovászként tudjanak jelen lenni a társadalomban. Franciaországban, úgy tűnik, a keresztények felismerték e felelősségüket. Minden kétséget kizáróan szembesülhetünk ezzel, ha például az akadémikus Claude Dagens püspök legutóbbi írásait forgatjuk. De Barbarin érsek fent említett felszólalásának zárógondolatai is jól rávilágítanak erre, amikor Émile Poulat híres francia történész és szociológus mondatait idézi: „Az egyház gyakran alábecsüli erejét, és túlbecsüli a helyét. Igaz, hogy szerény helyre kényszerült, de lehetősége van arra, hogy teljesen szabadon elfoglalja azt a helyet, amelyet elfoglalni képes, miközben nem hagyja magát megzavarni a hasonló szabadsággal rendelkező szellemi irányzatok vádaskodásai által.”
