– A statisztikák egyszerűsítenek, elfedik a személyes sorsokat. Mégis: az elmúlt évek a számok tükrében milyen eredményeket hoztak az alkoholbeteg papok-szerzetesek rehabilitációjában?
– Eddig hetvenen épültek fel nálunk, közülük negyvenöt egyházi személy. Kezdetben csak róluk volt szó, de mivel nem elegen kerestek minket, ma már civilekkel is foglalkozunk. Ötvenen tartósan, azaz már két éven túl is absztinensek és józanok. Az absztinencia csak azt jelenti, hogy az illető nem iszik, a józanság viszont a gondolkodás megváltozását is: a beteg a szabadságát is visszanyerte. Húszan estek vissza, de ez sem végleges, hiszen küszködnek, járnak az Anonim Alkoholisták (AA) gyűléseire, és már papi csoportok is alakultak, amelyek tagjai rendszeresen találkoznak, segítik, erősítik egymást.
– Nem szokványos eredmények – különösen a hazai betegellátásban…
– Nem egyszerűen szakmai feladatot végzünk. Ha így lenne, a statisztikánk, a mentalitásunk, a munkahelyi élményünk körülbelül olyan volna, mint a magyar egészségügyben, ahol 1-5 százalékos felépülési arányról lehet beszélni, sok visszaeséssel. 72-80 százalékos eredményünk titka, hogy nálunk nem a kiszolgálás és a kezelés a lényeg, hanem a compassio, az együtt szenvedés: az, hogy a betegekkel élünk, valahogy úgy, mint egy családban, és ezen belül történnek az igazi, Istentől eredő változások. Együtt gyógyulunk. S nem csak a betegek: nagyon fontosnak tartom, hogy a dolgozóink magánéleti, szakmai megpróbáltatásai is kapjanak valamifajta jó kezelést. Ezt az egészet nem adják ingyen, és sokkal többet viszünk bele, mint egy állami intézményben, ahol a nyolc órát ledolgozzák, és utána hazamennek. Az öt év alatt drámák történtek a dolgozóinkkal. Nem is tudok közülük olyat mondani, akit valamilyen tragédia ne ért volna. Az ő lelki-fizikai egészségük is a tét.
– „Növeli, ki elfödi a bajt.” Az alkoholizmus kísérőjelensége, hogy a beteg ember tagadja érintettségét. Ez a reakció a társadalomban és sajnos az egyházban is megjelenik.
– Ezzel elég nehéz megküzdeni. Vannak néma egyházmegyék, amelyek tagadásba burkolóznak. A tagadás egyik jele az is, hogy sok helyen még mindig morális megbélyegzettségnek számít az alkoholizmus. Van, aki azt mondja: ha betegségnek nevezzük, bárki mondhatja, hogy ő beteg, és elengedheti magát. Ez nem így van. Az AA felépülési programjának első lépése, hogy belátom: az életem irányíthatatlanná vált. Egy pap számára természetesen borzasztó nehéz kimondani: rádöbbentem, hogy eddigi próbálkozásaim kudarcba fulladtak, és tehetetlen vagyok az alkoholizmussal szemben. Pedig ezt közösségileg is ki kellene mondani: tehetetlenek vagyunk, mert például nem lehet kényszeríteni a beteget a felépülésre, viszont a mi felelősségünk, hogy jól szólítsuk meg az embereket, akár a gyóntatószékben, akár a szószékről. Az éppenséggel nem jó, ha könyörgésekben az hangzik el, hogy az alkoholizmus bálványimádás. Fontos, hogy az alkoholisták, így a hozzánk érkezők se bűnösként éljék meg az állapotukat. Itt nem a megtérés a cél, ahogy sokan gondolnák. „Ha megújulsz, józan leszel.” Az általunk is alkalmazott Minnesota-módszer szerint ez egyáltalán nem így van. Ha valakivel katartikus dolgok történnek, az plusz ajándék.
– A tagadás hátterében ott rejtőzhet az alkoholista ember félelme, hogy állapota miatt alábecsülik.
– Akik nálunk felépültek, és ezt a folyamatot a hívek elé tudták tárni, minden esetben elfogadásban részesültek, és semmifajta visszautasításról nem számoltak be. Megbocsátóak velük szemben, és felkarolják őket. A kezelés végére elég sok elmúlik a betegek félelméből. Arra volna szükség, hogy azokból is eltávozzon, akiknek felelősségük van ezekkel az emberekkel kapcsolatban.
– A püspökök szerepére gondol?
– Különösen fontos az ő viszonyuk a Hivatásőrző Házzal. Nagyon nagy ünnep, ha belépnek hozzánk, ahol az egyház betegei vannak. S jó volna, ha nemcsak a bemutatáson tudnának ott lenni, hanem akkor is, amikor elengedjük egy-egy felépült papjukat. De már az is megelégedéssel tölt el minket, hogy időnként rátelefonálnak egy-egy nálunk lévő betegre, és kifejezik, hogy visszavárják. A püspökök abban vállalhatnának aktívabb szerepet, hogy érintett papjaikat hogyan szólítják meg. Vannak, akik a saját autójukon hozzák el a beteget. Ők felismerik: áldozatot kell vállalni, hiszen bajban levő emberekről van szó, akik ezt még tagadják is. Attól, hogy megfenyegetik az alkoholistát: nem kap munkát, ha megtagadja a terápiát, nem indulnak megfelelően a dolgok. Viszont nagyon jó megtapasztalni, amikor visszafogadják a felépült betegeket, feladattal látják el, de nem terhelik túl őket, s megpróbálnak közösségben maradni velük. Azt tapasztaltuk, hogy papok esetében jobbak a felépülés eredményei. Sokkal nagyobb ellenállásba ütközünk náluk, de lényegesen jobb megoldások is születnek, hiszen ők visszakapják a munkájukat, míg egy civil nem, ha hat hónapra, a terápia idejére kivonul a társadalomból.
– A papnevelésben milyen útjai lehetnek a megelőzésnek?
– A szemináriumoknak rendszeres kapcsolata lehetne a Hivatásőrző Házzal: előadásokat vagy bemutatót tarthatnánk a munkánkról, a betegség lényegéről, arról, hogyan alakul ki, mit kell tenni vele. S nemcsak az alkoholizmusról kellene beszélni, hiszen a viselkedésfüggések – a számítógép-, az internet-, a pornó-, a játék- vagy legújabban a tetoválás- és a testépítés-függőség – egyre több embert érintenek. Ezek a jelenségek és következményeik mindjobban fogják zavarni a szemináriumi és a papi életet is. Az embereknek egyre kevesebb a jutalomélményük, egyre kevesebb pozitív megerősítést kapnak másoktól és önmaguktól, és ilyen helyzetekbe menekülnek. A függőségi hajlam bennünk van, és előbb-utóbb megtaláljuk, hogy a környezetünkben mit lehet örömforrásként használni. Mi, férfiak sokszor nem vagyunk elég érettek, nem tanuljuk meg, melyek a legjobb örömforrásaink, miért fontos a mozgás, az, hogy ne hízzunk el, hogy jól táplálkozzunk, hogy a magány kihívására jó válaszokat adjunk, hogy spirituálisan „egyben legyünk”, s az istenkapcsolatunk ne adminisztratív dolog, hanem élmény legyen.
