A közben feltalált mozgóképpel persze más a helyzet. Nem csoda: könnyebb egyet kattintani, mint filmet forgatni, az anyagiakról már nem is beszélve. Ezen a fronton nincs áttekinthetetlen tömeg: pápák rendszerint mellékszereplőként bukkannak fel egy-egy történelmi témájú filmben, és szinte kivétel az a néhány, főleg tévés feldolgozás, amelynek alapanyaga egy-egy XX. századi Péter-utód élettörténete. Ezek jó esetben igyekeznek megragadni a főszereplő jobbára rejtett emberi oldalát, bemutatva sorsfordulóit, vajon merre vezetett az útja a pápaválasztásig, s mi tudható meg róla azon kívül, amit a híradásokban az olykor felbukkanó, megközelíthetetlennek érzett, szimbolikus egyházi alakról és tevékenységéről mondanak.
A Ferenc pápát 2013-as megválasztása óta övező élénk figyelmet tapasztalva nem meglepő, hogy már szolgálata második évében két játékfilm is készült az életéről. Egy olasz produkció, melynek címe Chiamatemi Francesco – Il Papa della gente (Szólítsatok Ferencnek – A nép pápája), Daniele Luchetti rendezésében, a másik pedig az argentin Francisco – El Padre Jorge (Ferenc – Jorge atya) című film, amelyet Beda Docampo Feijóo rendezett. Ez utóbbi várhatóan áprilisban a hazai mozikban is látható lesz a Cirko Film forgalmazásában (s a tervek szerint az Új Ember közreműködésével DVD-n is megjelenik az év második felében).
A film alapja Elisabetta Piqué, a La Nación című argentin napilap munkatársának Francisco – Vida y Revolución (Ferenc – Élet és forradalom) című könyve, mely néhány hónappal a pápaválasztás után látott napvilágot, először természetesen spanyol nyelven. Az életrajzi kötet nagy erőssége, hogy megírását komoly kutatás előzte meg: a szerző hetvenöt interjút készített olyan emberekkel, akik régebbről vagy közelebbről ismerik Jorge Mario Bergogliót. Maga Piqué is közéjük tartozik, hiszen 2001-ben találkozott először a későbbi Ferenccel, amikor még bíborosi kinevezése alkalmából kérdezte őt.
A mozibeli történet egyik főszereplője Ana, egy újságírónő (alakját Elisabetta Piqué ihlette): az ő „oknyomozó” keresése nyomán és élettörténetének egyes fordulópontjaiba ágyazva találkozunk újra meg újra Bergoglióval, látva őt orvosnak készülő, majd szerelmes fiatalemberként, később az elesettek, a nyomornegyedek lakóinak elhivatott segítőjeként, az egyszerű életvitelhez ragaszkodó főpapként (a film eredeti címe is erre utal) vagy épp az argentin katonai diktatúra idején. Utóbbival kapcsolatban érték kritikák is a filmet, miszerint az erre vonatkozó részletek nem mutatják meg Bergoglio az idő tájt játszott szerepének ellentmondásosságát. Kérdés persze, mire is gondolnak a kritikusok.
A pápaválasztás után nem sokkal felmerült kollaborációs vádak nem voltak hosszú életűek, sőt később inkább az akkori jezsuita elöljáró életmentő tevékenységére derült fény. (Erről a Bergoglio listája című, magyarul is olvasható könyvből lehet bővebben tájékozódni.)
Az tény, hogy nem kritikai hangvételű alkotást láthatunk: az alkotók nem kotorásznak Bergoglio ismerni vélt „szennyese” közt, a céljuk sokkal inkább az, hogy élettörténetén, formáló erejű élményein keresztül segítsenek jobban megérteni ennek a „messziről jött embernek” az üzeneteit, a számára legfontosabb témákat, melyekre újra meg újra felhívja a világ figyelmét.
A film érdekes sajátossága, hogy a Bergogliót alakító Darío Grandinetti (a hazai nézőknek elsősorban Pedro Almodóvar Beszélj hozzá című filmjéből lehet ismerős) visszafogottan, csendes, tartózkodó eleganciával formálja meg szerepét. Ez első pillantásra talán zavarba is ejti a nézőt, hisz többnyire nem ilyen, hanem egy széles gesztusokkal és mosollyal közeledő, életvidám, idősen és egészségi problémákkal küzdve is sugárzóan latinos temperamentumú Bergogliót láthatunk az elénk kerülő felvételeken. Az nyilvánvaló, hogy ő nem pápaként, kevéssel több mint hetvenhat évesen lett ilyen, ahogy az is átérzik nyilvános szereplésein, hogy viselkedése „bensőből vezérelt” és nem mesterkélt. A film azonban – tanúvallomások alapján – a csendesebb négyszemközti találkozások, a lélek rejtett rezdüléseit igyekszik kitapintani, azt, ami az „átlagszemnek láthatatlan”, s ami rendszerint nem éri el a híradók ingerküszöbét. Így lehet, hogy a filmbéli Bergoglióról elhihetjük: hiteles mása az igazinak.
