Christian de Chergé a Legyőzhetetlen remény – A párbeszéd embere című könyvének elmélkedéseiben a két – illetve három, hiszen a zsidó vallást is figyelembe veszi – hagyomány azon elemeit vizsgálja, melyekhez mindegyiknek van valami megjegyzése. Így az olvasóban nem indul meg automatikusan a belső vita, attól függően, hogy melyik felekezethez tartozik, hanem az a benyomása támad, hogy a „könyv vallásai” rendkívül sok vonatkozásban kiegészítik és megerősítik egymást.
A tibhirine-i apát könyvében a különbözőségeknek nem csupán kedvező vonatkozásait veszi sorra. Arra is figyelmeztet, hogy mind a muszlimok, mind a keresztények között számtalan esetben történtek szakadások, ezért tehát nincs mit egymás szemére vetniük.
Ugyanakkor az egység hiányának nemcsak árnyoldalait látja. Chergé szerint éppen a különbözőségek indíthatják el egymás felé a más és más vallású embereket. Ez a dinamika késztetheti az eltérő felekezetek képviselőit arra is, hogy saját hagyományukat teljesebben éljék meg. Az apát felfogásában mindez később szükségszerűen vezet majd el az egység megvalósulásáig.
Trappista szerzetesként Chergé kitér az intermonasztikus párbeszédre is, különös tekintettel arra, hogy az iszlám látszólag a szerzetesi életforma ellen foglal állást. Véleménye szerint azonban a muszlimoknál is nagy jelentőséggel bír az engedelmesség, az ima és a szent szövegek olvasása, ez pedig máris alapjául szolgálhat a közeledésnek.
„Ti, írás birtokosai! Jöjjetek egyezkedő szóra közöttünk és közöttetek!” – olvashatjuk a Koránban. Christian de Chergé életét adta azért, hogy megtalálja e közös nevezőt. Ha olvassuk és megszívleljük gondolatait, egyezkedő szavai nem hullanak majd a semmibe.
(Legyőzhetetlen remény – A párbeszéd embere. Bencés Kiadó, 2012)
