Ezerszálú a természet, szőnyegében a minták – ha különböznek is –, egyfelé tartanak. Amint a szó, a beszéd sem bomolhat ízeire. Egységes szervezet. Századok századoknak adják tovább. Az érte érzett felelősség már a teremtéskor megszületett… Szó és zene –, ha valahol, egy versmondó versenyen különlegesen kicsendül a napi nyelv katasztrofális zsibongásából, főleg ha régmúlt idők magyar nyelve ad fényjelet. Mert bizony fényjel a mi Balassa Bálintunk egész költészete: a reneszánsz ember szenvedélyes kitörése a fiatalság tüzeiben és a vallásban. Olyan őszintén Istennel pörölni, őt dicsérni, elé alázattal, versszóval borulni rajta kívül csak Ady Endre tudott. Élményt gazdagító, ha fiatalok próbálják ezt a hangot tolmácsolni önmaguknak és másoknak, ami egyúttal elmélyítése a nyelvi információnak mély századokból megörökölt módjának is, amikor még a vers és a zene nem különült el egymástól. Az elmélyítés ismeretgyarapítás és föltétlenül megértés, amelynek mentén a kultúra garantálható, a nyelv még ha egyeseknek az is a véleményük, hogy édes anyanyelvünk már elavult fogalom. Hogy ne lett volna örvendetes tehát, amikor az idei május végén a Balassa Bálint nevére (matematikus–igazgató jóvoltából) meghirdetett versmondó versenyen Esztergomban – középiskolások közt – órákig hallgattam az igen mívesen fölépített „vers-retorikát”: az értés, a beleélés és a szép hang- és szóformálás néhány példáját, amikor a tizenéves fiú vagy lány megidézte, valamiként „valósággá” képezte a kor európai rangú versvilágát, élvezetessé tette a nyelvi archaizmusokat, és nyelvünk négyszáz esztendős múltjából a költészet – mint művészet – sajátságos kifejezőkészségét, hajlékonyságát, amely a költő érzéseinek foglalata. Nem az előadóművészet „megfellebbezhetetlen” normatíváját kerestem – hallgatva a verseket – mert az legtöbbször szubjektív átértelmezést jelent, amelyben nem a mű, hanem az előadó a legfontosabb. Az az egyszerűség és értés győzött meg, ami egy felvidéki diáklány: Jámbor Dorottya az ipolysági magyar gimnáziumból Balassa- versmondásában igazgyöngyként csillant meg. Azóta is őrzöm e hang történelmi nehéz sorsból örökölt tónusát, az alázatos ember mímeltséget nélkülöző őszinte imádságát: Ó, én kegyelmes Istenem (…)/ Bűnömön talált búm után / Könyörülj lelkem fájdalmán, / Tégy szégyent azok orcáján, / Kik rám dühödtek méltatlan! Ki nem érti a súlyos párhuzamokat a múlt és a jelen közt, a kisebbségi lét hittel fölvértezett erejét, amikor az a „parancs”: élni kell, bízni és imádkozni. A középiskolás nagylány bizonyára nem véletlenül társította a végvári költő töredelmes soraihoz Márai Sándor Mennyből az angyal című versének annyiszor tolmácsolt borongását. Nem tudom, színművésztől ilyen hiteles bensőséggel hallottam-e úgy, mint ettől a középiskolástól. Nyelv és lélek (Kosztolányi szavai) ekként tartozik össze, vagyis az egyszer megtanult magyar beszéd és annak hitelesítője. Csak megköszönni lehet az efféle akciót, a nyelvi törődést a nevelés és az emberség javára.
