Fotó: Lambert Attila
Idén a magyar főváros adott otthont a Csíkszeredáról, Kolozsvárról, Szatmárnémetiből, Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Pécsről, Pozsonyból, Sopronból, Szombathelyről és Budapestről érkező katolikus egyetemisták és lelkészeik találkozójának. A budai Magyar Szentek templomában és a Lágymányosi Ökumenikus Központban zajló programokon idén rekordszámban, kétszázan vettek részt – tájékoztatta a sajtót Pákozdi István budapesti egyetemi lelkész.
A KELET főelőadását Süveges Gergő újságíró tartotta. A színes programokkal, flashmobbal, városnézéssel tarkított találkozót február 3-án a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpontban farsangi bál, majd vasárnap a Magyar Szentek templomában ünnepi szentmise zárta.
A KELET idei mottója: „Jó nekünk itt lennünk!” az elmélyülésre indító főtémát vezette be: a közösségek és a család szerepe az életünkben.
A rendezvény főelőadója, Süveges Gergő újságíró húsz éve dolgozik különféle médiumokban, jelenleg a Kossuth rádióban vezet műsorokat. Négygyermekes családapaként gyakorlati példákat bemutatva beszélt a megbocsátásról és a konfliktusok kezeléséről. A bevezetőben az apa-lánya kapcsolatról szólva felidézett egy napot, amikor egy reggeli összezördülés után arra a belátásra jutott, hogy ő volt a hibás. Úgy döntött, bocsánatot kér a lányától, és ezt meg is tette egy SMS-ben. Amikor este találkoztak, a gyermeke szeretetteljes öleléssel fogadta őt. „Megértettem, hogy nő az apai tekintélyem, ha képes vagyok bocsánatot kérni” – összegezte.
Süveges Gergő ezután arról beszélt, fontos szembenézni azzal, hogy mennyire vagyunk képesek figyelembe venni a saját, illetve a mások érdekeit. Öt embertípust sorolt fel a zsigeri viselkedés modelljeit bemutatva, különböző madárfajokkal szimbolizálva ezeket. Az első a harkály típus, aki kiáll magáért, a saját érdekeit érvényesíti, és nem veszi figyelembe a másikéit; a második a papagáj típus, aki alkalmazkodó, és a béke érdekében feláldozza magát (azt ismételgeti, „igazad van”); a harmadik a strucc típus, aki elkerüli a problémát, úgy tesz, mintha az nem is lenne; a negyedik a bagoly típus, aki problémamegoldó, elemző, megbeszélő (túlbeszélő); az ötödik pedig a kolibri típus, aki gyorsan kompromisszumra kész, majd ugyanilyen gyorsan túl is lép a problémán.
Minden ember jellemző tulajdonsága, hogyan reagál a konfliktushelyzetekben, s nem árt tudnunk, mi melyik típusba tartozunk. Sőt, érdemes megismernünk a miénktől eltérő típusok előnyeit is – mondta az előadó, hozzátéve, hogy minden típusnak van előnye és hátránya is a különféle helyzetekben.
A továbbiakban Süveges Gergő a megbocsátásról mint az ember lelkében zajló folyamatról beszélt: a sértettség, a düh átalakításáról, és ebben Isten kegyelmének „szerepéről”. Hangsúlyozta, hogy a megbocsátás nem azonos a kiengesztelődéssel, amely már a kapcsolat helyreállításáról szól.
Ne várjuk el magunktól, hogy „jó keresztényként” azonnal képesek legyünk megbocsátani, ha megbántottak, belénk rúgtak. Ez hosszabb folyamat. Van, akinek elegendő ehhez negyedóra, másnak esetleg húsz évre van szüksége – mondta, majd az emmauszi tanítványok evangéliumi történetét (Lk 24,13–33) felolvasva vezette végig a hallgatóságot a megbocsátás útján. A tanítványok Jeruzsálemből jövet „elszomorodtak”. Csalódottnak, becsapottnak érzik magukat, majd amikor találkoznak a rejtélyes idegennel, és felismerik benne a feltámadt Jézust, minden megváltozik: „Hát nem lángolt a szívünk! (…) Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe.”
Megbántottságunkban jó, ha mélyebbre nézünk, s feltesszük magunknak a kérdést, mi is fáj igazán – mutatott rá az előadó. – A lelki élet ismerőitől tudjuk, hogy ilyen esetben sérül életünk négy alapigénye közül valamelyik (vagy akár mindegyik): értékességünk tudata, a szabadságunk, a meghitt kapcsolatra és a szeretetre való igényünk. Tudnunk kell, hogy mindannyian sérültek vagyunk, hiszen a körülöttünk élők, köztük a szüleink sem tökéletesek, nem tudnak maradéktalanul megfelelni ezen igényeinknek, és óhatatlanul sérülést okoznak.
Konfliktushelyzetben érdemes megvizsgálni – még ha megerőltető is –, hogy a megbántás során mely igényem (alapszükségletem) sérült meg igazán. Az emmauszi tanítványoké is sérült, de ahogyan ők, úgy én is felismerhetem, hogy Isten képes betölteni a hiányainkat: meghagyja szabad döntésemet, s odaáll mellém, személyesen engem akar, értékesnek tart és szeret.
A tanítványokra tekintve azt is láthatjuk, hogy a fájdalmuk nyomán felébred bennük a harag. Ez természetes: a harag érzelem, amelyet kikapcsolni nem tudunk, de kezelni igen. A harag jelzi, hogy valami fáj, és ennek valódi okát meg kell keresnünk. A harag, a düh kifejezésének módját pedig kinek-kinek magának kell megtalálnia, hogy azzal ne bántson mást. A következő lépés az Emmausz felé tartó úton az, hogy a tanítványok beszélni kezdenek, megfigyelik és kimondják azt, ami történt. Ez mindannyiunk számára fontos.
A fájdalom, a harag, a történtek megfogalmazása során megérthetem, mi zajlik bennem – hangsúlyozta Süveges Gergő. – De figyeljük meg, az evangéliumi történetben ezek után Jézus kezd beszélni, megmagyarázza a tanítványoknak mindazt, amit az Írások mondtak róla.
Nagy lépés – folytatta az előadó –, amikor képessé válok arra, hogy túllássak magamon, s ránézzek a másik helyzetére. Amikor a társam elkezd fontossá válni a számomra, és próbálom megérteni, mi motiválja őt. Lassan eljuthatok odáig is, hogy igyekszem végiggondolni, Isten miként van jelen az adott helyzetben, és belátom, ő éppen úgy szereti a másik embert is, mint engem.
Ha Jézust magam mellé engedem, megteszi, amit az emmauszi tanítványokkal is tett – mondta az előadó. – Rávezet arra, hogy a kapcsolatunk valójában érték, és képes leszek belátni, mekkora kegyelemben részesít Isten azáltal, hogy kivezet a haragomból, szűk látókörömből, abból az állapotból, amikor csak arra tudtam gondolni: „ez úgy fáj, hogy megyek és felkötöm magam”.
Ezért mondjuk a húsvéti öröménekben, hogy „szerencsés bűn”, mert látjuk, hogy az Úr még ebből a nyomorúságból is képes kihozni azt, amit álmodni sem mertünk: a megváltást – összegezte az előadó.
Süveges Gergő előadását egy megrázó történettel zárta, egy kislányról, aki tizenhárom éves volt, amikor öngyilkos lett az édesapja. A tragédiát nagyon sokáig képtelen volt feldolgozni. Évekkel később a lány egy keresztény közösségbe került, ahol azt tanácsolták neki, hogy ajánljon fel egy szentmisét az édesapjáért. Jóval később, már megkeresztelt, bérmálkozott emberként ezt a gondolatot osztotta meg a barátaival: „Ha apám nem követ el öngyilkosságot, soha nem ismerem meg Istent.” Süveges Gergő hangsúlyozta: ez a történet nem arról szól, hogy szükség van a tragédiákra, hanem arról, hogy felfedezhetjük: Isten, aki szeret minket, még a legnagyobb tragédiák után is képes csodálatos változásokat elindítani az életünkben.
