Szüleim a nyolcadik kerületben, a „nyóckerben” kaptak lakást. A Horváth Mihály téren nőttem fel, a templom, az iskola és a tér nevelt. Nyolc éven át sportoltam: úsztam és vízilabdáztam. A józsefvárosi templomban ministráltam, részt vettem Nádasy Alfonz szkólájában, de csak rövid ideig, mert az énekkart hamarosan feloszlatták.
A káplánok rendszeresen foglalkoztak a ministránsokkal, olykor – az állam szempontjából – titokban is, közösen mentünk ide-oda, de nem volt ebben semmi „akciószerű”, nem öltött „mozgalmi” jelleget.
1960-ban érettségiztem a Vörösmarty Gimnáziumban, ahonnan több pap is kikerült. Mikor kérdezték, hol akarok továbbtanulni, azt válaszoltam: sehol, holott jó volt a bizonyítványom. Osztályfőnökömmel közöltem, pap szeretnék lenni, erre elképedt: – Milyen pap? – Katolikus pap. Jelentkeztem az egyházmegyés szemináriumba, Esztergomba, ahol 1965-ben szenteltek föl.
1958 óta tartozom a Regnumhoz, ahogy a Regnum Marianum katolikus ifjúsági szervezetet általában említik. Emődi László, a Regnum ismert tagja, később házfőnöke fiatalkoromban káplánként Józsefvárosban szolgált, ő ismertetett meg a közösséggel, amelyhez ha ekkor még formálisan nem is, de már odatartoztam.
A szeminárium védettséget jelentett, a külső események nemigen hatottak ránk. Kispaptársaim közül Balás Béla, Alberti Árpád és mások ugyancsak a Regnumhoz tartoztak. Emődi Laci bácsi – mint később kiderült – mindannyiunknak azt tanácsolta: „Csak menj be, és tanulj!” Nyaranta persze részt vettem a táborozásokon, de a Regnum év közben nem tartozott mindennapi életemhez.
Endrey Mihály püspök szentelt pappá.
Nagymarosra kerültem, a másik káplán Balás Béla volt a jó emlékű plébános, Horváth Pista bácsi mellett. Két év múlva – nem állami nyomásra – elhelyeztek Budapestre, a Bakáts térre, ahol négy és fél évet töltöttem Draskovics Károly békepap mellett – hogy ezt a terminológiát használjam.
Nagymaroson főleg ministránsokkal foglalkoztam, táborozni is elvittem őket. A Bakáts téren kezdtem a kiscsoportos, közösségi munkát. Mit lehetett tenni? Iskolai hittan nem nagyon volt, néhány fiatallal a plébánián találkoztam. Bibliaórák, hitéleti kérdések, kirándulások, nyári táborok…
Plébánosom ez utóbbiról is pontos információkkal rendelkezett. „Marcikám, Marcikám, valami Előd atya volt veled…”, tehát valaki beszámolt neki arról, merre jártunk, kik voltak ott, s mi folyt a táborozás idején… Főnököm nem dorgált meg, csak jelezte, mindent tud.
A Bakáts térről 1973 tavaszán Nógrádvarsányba kerültem a helynök, Vajai István utasítására. Fél év múlva azonban visszahelyezett a Bosnyák térre, Semptey László plébánoshoz. Nagy Imre és Mócsay Gábor volt a két káplán. Semptey békeember hírében állt, aki másfél év múlva – az ifjúsággal való foglalkozásom miatt – elhelyeztetett.
Plébániai munkám mellett akkor már évek óta rendszeresen részt vettem a Regnumban. A Bakáts téren – minden szombaton este hét órakor szedtem a sátorfámat, s kimentem Pesterzsébetre, két regnumi csoportomhoz. Így ment ez három éven át. Éjjel fél egykor, az utolsó villamosjárattal tértem haza. Jó emlékekkel gondolok ma is ezekre az időkre…
Nem tudom eldönteni, a hatóságok mennyire ismerték a mi életünket. Mivel töltöttük az időnket? Hitoktatás, közös dolgok megbeszélése, alkalmanként kirándulások. Az egyes csoportok kapcsolatban álltak egymással, tehát a kirándulások során nemegyszer „véletlenül” találkoztunk másokkal is.
Bár működött a disciplina arcani, a titoktartás fegyelme – ez mégsem volt steril dolog. Mindvégig akadtak köztünk ilyen-olyan módon beépített emberek. Az állami hatóságok ennek ellenére engedtek működni minket, talán azért, mert ellenőrzésük alatt tudták tartani.
A három regnumi perben – 1961-ben, 1964-ben és 1971-ben – a vezetőséget fejezték le. A központi szerepet játszó személyeket állították bíróság elé és ítélték el. Én is megjártam néhányszor a Gyorskocsi utcát…
A Bakáts téren voltam káplán, amikor az 1971-es per kapcsán berendeltek. Egy hétig járogattam oda, reggel nyolctól este hétig folytak a kihallgatások. Újdonságot jelentett számomra ez a világ, a kihallgatások, amint vezettek egyik helyiségből a másikba, közben ha szembejött valaki, a fal felé fordítottak…
Nem tettem semmilyen vallomást. Előfordult, hogy a kihallgató tiszt nyolcadszor fűzte be a papírt az írógépbe: „Na, most akkor újrakezdjük…”
Nagy volt a pszichikai nyomás, de az is előfordult, hogy a fejemet verte és a szememet nyomta a kihallgató. Ilyesmiket vágtak a fejemhez: „Magukat a püspökük sem fogja megvédeni.” Erre azt mondtam: tudom. Máskor meg: „Jön még ide hozzánk, és könyörög, hogy adjunk magának egy plébániát, s mi majd adunk is egy jó zsíros helyet, s akkor mindenki azt gondolja, hogy biztosan köpött.”
Nem származom magasabb társadalmi osztályból, édesapám tisztességesen dolgozott a vendéglátóiparban, a kihallgató tiszt egyszer csak azt mondta: „Marci, maga egy proligyerek. Hogy keveredett ezek közé?” Azt hitte, az egyház, a vallás valami úri, dzsentri vircsaft.
Miután a Bosnyák térről elhelyeztek Balassagyarmatra, néhány hónap múlva fölkeresett Kozári alezredes Salgótarjánból, és elvette az útlevelemet. Tizenhét évig még úgynevezett piros szocialista útlevelet sem kaptam ezek után, nem beszélve a nyugati kék okmányról. Nemigen vágyakoztam külföldre, igaz, Erdély érdekelt volna. Nyaranta táboroztam a gyerekekkel, nemigen jutott volna időm utazgatni.
Egy idő után azért „végigzongoráztam”, miért vették el tőlem az útlevelet. Kezdtem a nyolcadik kerületben, a Szendi nevezetű rendőrkapitánynál. Később láttam az iratokban, korábban ávós volt. Kérdeztem tőle: szeretném tudni, miért vonták be az útlevelemet.
Néhány hét múlva kaptam egy szűkszavú választ: kiutazása közérdeket és közrendet sért. Később elmentem az Andrássy úton lévő útlevélosztályra. Ott egy alezredesnőtől megint megkérdeztem ugyanazt. Majd érkezett az egyenszöveg: kiutazása közérdeket sért és közrendbe ütközik. Még volt néhány próbálkozásom, ugyanezzel az eredménnyel. Lékai bíborost is fölkerestem. A maga sajátos hanghordozásával megkérdezte: „Mondd, mit csináltál?” Éppen ezt szeretném tudni – válaszoltam.
1989-ben, amikor állítólag a rendszerváltozás folyt, az egyik papi gyűlésen Fábián János, a Mátyás-templom plébánosa fölszólalt, Bíró Imre farkasréti plébánosnak, az Elnöki Tanács tagjának címezve: micsoda gyalázat, hogy körmeneteit még akkor is figyelik. A szünetben odamentem Bíró Imréhez: – Ne haragudj, sok éve elvették az útlevelemet, nézz utána, mi ennek az oka. – Persze tudtam én a magyarázatot… A Regnum… Azért próbálkoztam, hogy kissé mozgassam a dolgot.
Néhány hét elteltével közölte velem Imre: megkapom az okmányt. Nem tudom, ő intézte-e el, vagy az általános helyzet alakult így, de úgy emlékezem, valamit tehetett. Behívtak az Andrássy útra, s minden magyarázat nélkül kezembe nyomták az útlevelet – tizenhét év után.
A balassagyarmati években a távolság miatt a hétvégékre korlátozódott kapcsolatom a Regnummal. Vidéki város, más mentalitás, ott elsősorban hitoktatással foglalkoztam, bibliaköröket szerveztem, kifejezett csoportmunkát nem lehetett végezni.
Három és fél évet töltöttem a nógrádi városban. 1978-ban a Karolina úti kápolnába helyeztek, az ottani hívek egy része igyekezett érvényesíteni befolyását, hogy oda kerüljek. Tizennégy gyönyörű év következett, regnumi munkámnak ez volt a legfontosabb ideje. 1989-től, Emődi László atya halála után nyolc évig házfőnök lettem. Erre az időre esett, hogy a Damjanich utcai Regnum-ház visszakerült egyházi tulajdonba. Három és fél évig szolgáltam az ottani szükségkápolnában, majd ide, a felső-krisztinai plébániára kerültem.
Tudom, vannak nálam méltóbb emberek, akik megkaphatták volna ezt az elismerést, de ők már nem élnek.
A fiatalabb regnumi atyák mindig kötődtek valamelyik idősebb atyához: Tompa Nándorhoz, Rózsavölgyi Lászlóhoz, Keglevits Istvánhoz, akik a közösség emblematikus figurái voltak. Én Emődi László mellé szegődtem. Hagemann Frigyesnek és másoknak jelentős érdemeik voltak abban, hogy a vezetők letartóztatása és elítélése után a Regnum tovább működött.
Az Esztergomi főegyházmegyében legalább húsz-huszonöt pap tartozott és tartozik ma is a Regnumhoz: Bajcsy Lajos, Vigassy Mihály, Alberti Árpád, Turcsik György, Musits Antal… sokan voltak.
Mi vonzott tizenhat éves koromtól a Regnumhoz, előbb mint diákot, majd papot, végül házfőnököt? Az 1950-es évek végén meglehetősen sivár világba nőttem bele. Oázist jelentett ebben, hogy vannak másféle gyerekek is. Amikor elmentünk négyen kirándulni Emődi atyával, egyszer csak egy réten negyven gyerekkel találkoztunk. Kimondatlanul is tudtuk, hozzánk tartoznak, mi meg hozzájuk. Nekem imponált ez, sokat jelentett. S a lelkület: Regnum Marianum, haza, magyarság, Szűz Mária tisztelete. A Regnum régebbi a cserkészetnél, 1902-ben alapították, a cserkészet csak tíz évvel később, 1912-ben jelent meg Magyarországon.
A Regnum jó kis szelet adott papságomhoz. Más lelkiségi mozgalmak is léteztek persze, egyes atyák oda álltak, mint ahogyan titokban szerzetesek is éltek köztünk egyházmegyés papként.
A mai világ is sivár – csak másként. Ma is szükség van azonban értelmes csoportokra, s örömmel látom – bár már nem folyok bele a csoportmunkákba –, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődik a regnumi szellem.
