Fotó: Fábián Attila
„Az evangélium szerint az utolsó vacsora után Jézus szokása szerint kiment a Getsemáne-majorba. Szívesen járt ide imádkozni. Most is jár.” Diego atya ezzel a tömörséggel mondja el, mit is jelent egy remeteségben élni Jeruzsálemben, a Getsemáne-kertben. Jézus maga mellé veszi az embert imádságában, ahogyan az evangéliumban is hívja tanítványait: „virrasszatok velem”. Az Atya jobbján ülve szüntelenül közbenjár a világ üdvösségéért – de eget-földet betöltő jelenlétében is kitünteti a helyet, ahová földi életében imádkozni járt, amint az köztudott volt: „Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival” (Jn 18,2).
A keresztény hagyomány régtől fogva kegyelettel őrzi a helyet, ahol megváltásunk küzdelme Jézus imádságában lezajlott. A Szentföldön sok helyütt fel lehet idézni az imádkozó Jézus alakját, de itt, a Getsemánéban mindig a passió küszöbén vagyunk. Amikor a Zsidókhoz írt levél visszatekint Jézus művére, az ő imádságában látja megvalósulni az áldozatot: „Ő testi élete napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma volt arra, hogy megszabadítsa őt a halálból, és istenfélelméért meghallgatásra talált” (5,7).
A „vérrel verítékezés kősziklája” már a bizánci korban egy templom fókuszpontja volt, majd a keresztesek korában is háromhajós templom magasodott fölötte. Ekkor jöttek a muszlim uralom évszázadai: pusztítás, romok, minden építés és javítás tiltása. A mai forgalmas helyszínt látva alig tudjuk elképzelni, hogy a középkor óta itt kápolna sem volt, csak egy barlangban felállított oltárnál miséztek nagy ritkán a ferencesek. A „Getsemáne szent hely” főként Mária sírját jelentette, a mai bazilikától „egy kőhajításnyira”, az egykori majorban. Az Oszmán Birodalom uralma Jeruzsálem fölött az I. világháborúval véget ér. A szentföldi ferencesek sokat szenvedtek a háború okozta zűrzavarban, a közösséget gyöngítik a nemzeti szembenállások. Az akkori ferences kusztos, Ferdinando Diotallevi megérzi, hogy az újjáépítés nem csupán ellátás kérdése. Erőt akar önteni a csüggedt testvérekbe, ezért meghirdeti, hogy fölépíti a Getsemánéban a régi bazilikát. Antonio Barluzzi építészt bízza meg az Agónia-bazilika felépítésével. Nevezik ezt a Nemzetek templomának is, mert széles körű közadakozásból jött létre. A szentélyben, az oltárképet adó nagyméretű mozaik magyar adakozóiról emlékezik meg nemzetünk címere is a jobb alsó sarokban. 1924 óta zarándokok tömege keresi fel a bazilikát, amely ma a Szent Sír-bazilika után a leglátogatottabb jeruzsálemi keresztény szentély.
A ferences rendben 1985 táján egyre többet beszélnek arról, hogy kifejezésre kell juttatni: a rend prioritásai közül az első számú az imádság, vagy az akkor divatossá váló kifejezéssel: „életünk kontemplatív dimenziója”. Szerte a világon kezdeményezések indulnak a régi ferences remeteségi hagyomány felújítására. Ekkor tölti szombatévét a Szentföldön egy bolognai ferences plébános, Giorgio Colombini. A Getsemáne ihletése és a ferences rend törekvése összetalálkozik benne, és egy kezdeményezésre indítja. A bazilikán túl egy nagyobb kertrész húzódott, jobbára gondozatlanul, parlagon hevert. Miért ne lehetne kialakítani itt egy remeteséget? Az Olajfák hegyének lejtőjén kézenfekvő volt a teraszos elrendezés. A remetelakokat az olajfák között szinte észrevétlenül oda lehet építeni a sziklához. A kusztos támogatta Giorgio atya tervét, és megkezdődött a „Romitaggio” létrehozása. Az évek során kiépült tizenöt remetelak, és mivel általában három ember állandóan ott él, legfeljebb kilenc „vendég remete” tartózkodhat ott egyszerre. Pap, szerzetes, világi egyaránt van közöttük, sokféle náció is, de a legtöbben Itáliából jönnek. A befogadásról a remeteség vezetője dönt. Immár több mint harminc éve folyamatosan imádkoznak ott, ahová az Úr is szívesen járt imádkozni.
Diego atya hat éve vezeti a remeteséget, azután került ide, hogy Giorgio atya 2009-ben elhunyt. Továbbviszi az eredeti gondolatot: lehetővé tenni az imádságot komolyan keresők számára, hogy hosszabb időt eltölthessenek Jézus imádságának színhelyén, vállalva a hely kötöttségeit. Nincs kijárás, zarándoklás, városnézés – ezeket máskor kell elvégezni. Vállalni kell, hogy végig ott vagyunk Jézussal a kertben. Az egyetlen esemény, amelyre általában elmennek – a Jeruzsálemben tartózkodó katolikusokkal együtt – a pénteki keresztút. A remeteségből szép látvány a szent város keleti városfala az aranykupolával, de aki teljes csöndet keres, annak bizony máshová kell mennie. Éjjel-nappal forgalmas mindkét út a Kedron-völgy két oldalán, napközben a turistabuszok adják az alapzajt, és a Templom térről a müezzin hangja betölti a völgyet. Kerti munka is akad, a több mint kétszáz olajfa mellett sok virágot és cserjét gondoznak itt. A remeteségben időzők reggel az Agónia-bazilikába mennek szentmisére, napközben kétszer összejönnek közös Szentírás-olvasásra és szentségimádásra. A Getsemánéban kiemelt imádságos idővé vált a csütörtök este, ekkor megtelik a bazilika a „szent órára”, amely hétről hétre közös tanúságtétele a keresztényeknek arról, hogy ki akarnak tartani a virrasztásban az Úr mellett.
Az Olajfák hegyén a bizánci korban tucatjával álltak a kolostorok. Nem új gondolat tehát, hogy az imádságnak sok időt szentelve éljenek Krisztus követői ott, ahová az Úr is szívesen járt imádkozni. És Diego atya mindig hozzáteszi: „Ma is jár.” Krisztus folytatja megváltói művét azokban, akik itt virrasztanak mellette, és általuk, imájuk és szeretetük révén számtalan más emberben. Ez azonban már az ő kegyelmi rendjének titka, általunk nem kiszámítható, de a világot fenntartó láthatatlan „ökonómia”.
