Jézus kereszthalála szomorúságot borított a tanítványok lelkére, felcsírázott bennük a csalódás kísértése is. De a szeretet erősebb volt szívükben a halálnál (vö. Én 8,6). Elhagyottságukban egymásra találtak, imádkoztak, az asszonyok pedig kimentek az illatszerekkel a sírhoz. Nem zárták le magukban Jézus történetét. Mert Jézus nemcsak tanító volt, és nemcsak csodálatos gyógyító, hanem személyéből szeretet sugárzott. Őt lehetett, őt kellett életre-halálra szeretni.
De a feltámadás híre és a találkozás a feltámadott Krisztussal több volt, mint a gyászoló és szerető képzelet játéka. Tény. Valóság. Az ember találkozása azzal a szavainkkal kimondhatatlan és gondolatainkkal meg nem ragadható Óriással, azzal a Mérhetetlen Valósággal, aki maga az Isten. A tanítványok húsvéti öröme és felfedezése nem véletlenül hordozza magán a két nagy élmény kitörölhetetlen emlékét, mely minden újszövetségi beszámolóban előbukkan: Az egyik érzés a félelem. Ne féljetek! – mondja az angyal. Ne féljetek! – mondja a feltámadt Krisztus is, mikor megjelenik a tanítványoknak. Ha a természet hatalmassága lenyűgöz minket, mennyivel inkább égető, szinte megsemmisítő a találkozás magával a mindenség Alkotójával és Urával. A másik érzés a bűvöleté, az örömé, a szeretet beteljesüléséé. Azé a tapasztalaté, hogy a szeretet elsőbbségének reális alapja van a valóságban, és a végső igazság nem a rideg számítás, nem az önzés, nem a bosszú és a gyűlölet, nem a szétszórt sodródás és az értelmetlenség, hanem a szeretet igazsága. Isten irántunk való szeretete és így az egész valóság jóindulata az ember iránt nem jámbor óhaj csupán, hanem elemi realitás. Ennek alapján létezünk. És ennek alapján, ebbe gyökerezve maradunk fenn személy szerint mindörökre, mert Krisztus feltámadása a mi személyes örök életünket is felcsillantja, megalapozza és bizonyítja.
Nincs több szürkeség és reménytelenség, nincs több önmarcangolás és vádaskodás, hanem békesség van minden rettenet után és közepette is. A szeretet megnyugvása, azonosulás az isteni akarattal és jóság, egyszerű, közvetlen, személyes jóság mindenki iránt, most és mindörökké.
