Amikor kisiskolásként az első mondatokat szőtte, még javában mozdonyvezető akart lenni, később zoológus, majd állatorvos, aztán mégis emberek gyógyítója lett. 1975-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, ahol mintegy harmincöt évet dolgozott az intenzív osztályon és a sürgősségi betegellátásban, osztály- majd intézetvezetőként. Jó értelemben vett „íráskényszer” jellemzi. A szöveg alakítása és szerkesztése elégedettséggel tölti el, hát ha még a közönségnek és a kritikának is tetszenek drámái, regényei, filmforgatókönyvei – köztük számos szakrális fogantatású műve…
S hogy szétválik-e orvos és író? Sárosi István szerint teljesen. Ugyanakkor számos kritikus bírálta, hogy „túlzottan” szakemberként, kívülállóként éli és írja meg történeteit, mintegy „orvosilag” szemléli az eseményeket, szereplőket, nincs velük, nincs bennük. Akadt, aki ezt jónak, eredetinek, izgalmasnak tartotta, míg mások furcsának, nehezen elfogadhatónak…
„Van azért egy másik vonzata is e kényszerű »kettősségnek« – mondja –, amire példa az a novellám, amelyen jelenleg dolgozom, s amelyben kardiológusként kísérem végig Jézus utolsó három napját: titokban »rajta« van az EKG, folyamatosan mér a vérnyomásmérő. Az eseménynaplót természetesen az evangélisták vezetik…”
S hogy még min dolgozik? Mosolyogva jegyzi meg: „Sok mindenen, és egyszerre.” Két történelmi személyiség életútjának tanulmányozása (két újabb drámai mű alapja) foglalkoztatja leginkább. Magyarországi bemutatásának első pillanatától gyanakvással fogadta Rolf Hochhuth A helytartó című darabját, amelyet évekkel ezelőtt a kaposvári Csiky Gergely Színház is színre vitt, s amely évtizedek óta igaztalanul borzolja a jóakaratú, tisztánlátó, keresztény emberek kedélyét. Az írót gyerekkora óta kíséri XII. Piusz alakja. Édesanyjától örökölte e pápa iránt táplált érzéseit és szeretetét: ő megélte és átélte az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszust, így a későbbi egyházfő, Eugenio Pacelli bíboros látogatását is. Sárosi István számára különösen élő és aktuális dilemma a pápa II. világháború idején tanúsított magatartása. XII. Piusz már a boldogok „előszobájában van”, s bizonyított tény: legalább másfél százezer zsidó áldozatot mentett meg a haláltáboroktól. Ő mégis sokkal inkább az „angyali” pápa elődje, XI. Piusz hozzáállásával tud azonosulni, aki nyíltabban bírálta a nemzetiszocializmus rendszerét és bűntetteit.
„Ugyanakkor őszinte csodálattal nézem azt a rendkívüli belső szenvedést, amelyet XII. Piusznak át kellett élnie annak kapcsán, hogy miként mentse a zsidó embereket – mondja. – A másik történelmi személyiség Eugenio Zolli, Róma volt főrabbija. Legfőképp 1954-ben az Egyesült Államokban kiadott naplójából próbálom elképzelni az életútját. Az ő élete is dráma, évtizedekig tartó lelki krízis volt, ahogy eljutott a Krisztus-hithez, keresztségének felvételéhez. Azt hiszem, darabomban sikerül majd megfognom ennek az életpályának, lelki kálváriának a lényegét.”
Mi ad nagyobb örömet: gyógyítás vagy írás? Sárosi István szerint nem összehasonlítható dolgokról van szó. Valódi szakmai örömöt és fontos pozitív visszajelzést jelent neki egy-egy javulás, gyógyulás ténye, de megerősíti: a mai körülmények között Magyarországon nagyon nehéz orvosnak lenni. Mivel lelke minden rezdülése az írásról szól, természetesen az ezzel kapcsolatos sikerélmények ugyanolyan fontosak számára. Volt idő, amikor nagyon szeretett volna minél többet elérni, de ma már tudja, hogy, amit alkot, nem feltétlen a mának szól, az „összkép”, az „összmű” része, s a nagy Rendező biztos, hogy jól intézi, mikor, melyik munkája jusson a siker s az elismertség szintjére, vagy akár csúcsára…
Fotó: Tóth László
