Fotó: Lambert Attila
Mit kell tudnunk az UCESM szervezetről?
– E szervezetnek már a II. vatikáni zsinat előtt is volt előzménye. Ebben az időszakban már sok helyen alakultak országos szerzetesi konferenciák. Először ezek általános titkárai – akik a gyakorlati feladatokat látják el – találkoztak egymással, később ezeken az informális találkozókon fogalmazódott meg az a szándék, hogy érdemes lenne szervezeti struktúrát adni ennek a kezdeményezésnek. Az UCESM (Unio Conferentiarum Europae Superiorum Maiorum) 1981-ben jött létre formálisan is. Feladata, hogy az európai országok területén működő szerzetesi konferenciák munkáját összehangolja. Jelenleg harminchét konferenciát foglal magába, mintegy huszonnyolc országból.
Mely szerzetesrendek a tagjai?
– Amint Magyarországon a két szerzetesi konferenciának, egyrészt a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának (FSZK), másrészt a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) minden hazai rend tagja, így európai szinten az UCESM szervezetében lényegében az összes rend képviselteti magát. Néhány országban azonban előfordul, hogy a szemlélődő rendeknek saját konferenciájuk van – például Franciaországban –, amelyek nem tagjai az UCESM-nek.
Miért önre esett az elöljárók választása?
– Az UCESM kétévente szervez általános gyűlést. Erre most a romániai Snagovban került sor. Egy ilyen eseményre az országos szervezetek elnökeit és általános titkárait hívják meg. A tagok nem ismerik közelről egymást, ezért ért váratlanul, hogy engem választottak meg elnöknek. Nagyon jó hangulatú, testvéries légkörű volt ez a találkozás. Mivel az elmúlt hat évben az FSZK elnöke voltam, így volt elképzelésem arról, mivel is járhat egy ilyen munka. Az mindenképpen izgalmas kihívás, hogy itt európai szinten kell gondolkodni.
Az UCESM elnökségében most két magyar is van, hiszen Deák Hedvig OP, az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának főnöknője, az MRK volt elnöke már 2016 óta tagja az elnökségnek.
– Az elnökségnek korábban volt már magyar tagja, például Várnai Jakab OFM akkori ferences tartományfőnök, így nem mi vagyunk az első magyarok e szervezet vezetésében. A választásban a nemzeti hovatartozás nem feltétlenül játszott szerepet, az már inkább, hogy az elnökségnek mindig vannak Európa keleti és nyugati részéről is tagjai. Az igaz, hogy mind a ketten azon igyekeztünk az utóbbi években, hogy idehaza előmozdítsuk a rendek közötti együttműködést.
Mi lesz a feladata?
– Még nagyon friss ez a választás, így még csak néhány elemét látom tisztán. Az biztos, hogy a kétévenkénti gyűlés tematikáját kell majd kialakítani, annak lebonyolítását kell majd segíteni. Azokon a fórumokon pedig, ahol az európai szerzetesek véleményét is meg kell jeleníteni, nekem kell képviselnem a szervezetet. Az UCESM azért jött létre, hogy a különböző konferenciák támogassák egymást, átadják egymásnak a tapasztalataikat. Nekem ezt a munkát kell majd segítenem, elsősorban együttműködések alakításával.
A szerzetesrendeknek igencsak különböző a karizmájuk. Hogyan lehet mégis összefogni őket?
– Szerintem nem a rendek közötti együttműködés jelent kihívást. Inkább Európa sokszínűsége vet fel kérdéseket, hiszen e földrész különböző területein igencsak eltér egymástól a katolikus Egyház és ezen belül a szerzetesek helyzete. Az valószínű, hogy közös európai szerzetesi irányvonalról – legalábbis egyelőre – nem is beszélhetünk. Az ismereteket, tapasztalatokat azonban át lehet adni, meg lehet osztani, s ez kölcsönös gazdagodást jelent. Van, ahol a szerzetesi konferenciák már régen működnek, így nagyobb tapasztalattal rendelkeznek akár a képzések, akár a szerzetesség teológiai reflexióját tekintve. Közösen kell megvizsgálnunk, mi a szerzetesség szerepe és helye itt, Európában.
Európára általában jellemző a hivatások hiánya.
– Valóban, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy Európában csökken a szerzetesek létszáma. Egyrészt kevesen jelentkeznek a rendekbe, másrészt az idősebb nemzedék távozik közülünk. Ezt a tendenciát komolyan kell vennünk. Vannak olyan közösségek is, amelyeknek – úgy tűnik – készülniük kell arra, hogy befejezik küldetésüket. Néhányan már a vészharangot is megkongatták emiatt. Ezt nem tartom megfelelő hozzáállásnak. Véleményem szerint ebben a helyzetben egyrészt az a feladatunk, hogy hittel és reménnyel a lehető legjobban éljük mi magunk a szerzetesi életünket – hűségben, odaadással, Krisztust követve. S ezen a téren különös jelentősége van a közösségi élet alakításának, hogy az a Krisztus-követés közösségi megvalósulása lehessen. Másrészt keresnünk kell az utakat és módokat, hogy a fiatalok valóságos választási lehetőséget lássanak ebben az életformában. Fontos, hogy lássák: ez valóban a teljes élet útja lehet számukra is. Nem az a feladat, hogy „utánpótlást” biztosítsunk a magunk számára – furcsa is lenne ez –, hanem a hivatásgondozással mint szolgálattal kell segítenünk a fiatalokat abban, hogy megtalálhassák hivatásukat.
Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az európai szerzetességnek a következő években?
– Az egyik fontos terület úgy alakítani a közösségi életet, hogy az segítse az egyéneket és a közösségeket is a kibontakozásukban. Ferenc pápa az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában egy ponton úgy fogalmaz, hogy a cölibátus könnyen válhat egy kényelmes életformává. De ahogyan a házasság a szeretetben való növekedésnek a helye, így a szerzetességnek is a szeretetben való kiteljesedés színterévé kell válnia. A piaristáknál ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a közösségeinknek az emberi érést és a hivatásban való növekedést kell segíteniük.
Egy következő pont lehet a szolgálat területe. A szerzetesek számára nagyon fontos a szegények, az elesettek, a perifériára szorultak melletti kiállás, az, hogy odaálljunk melléjük. A snagovi találkozón is több olyan előadás hangzott el, mely az itt dolgozó szerzetesek életéről, küzdelmeiről számolt be. Román szerzetesek a szegénynegyedekben végzett szolgálatukról beszéltek, ukrajnai testvérek a háború sújtotta övezetben igyekeznek segíteni. Mások a nőkereskedelem és a prostitúció elleni küzdelemben vesznek részt. Eleven döntésekre hív ez a terület minket.
Nagyon lényeges, központi jelentőségű a lelkiség, a spiritualitás területe is. Sokat beszélünk Európával összefüggésben arról, hogy a végletekig szekularizált lett, eljutott a posztkereszténység időszakába. De ébereknek kell lennünk azért, hogy ezek a megállapítások ne homályosítsák el a látásunkat, vegyük észre, hogy az itt élő emberekben ma is nagy szomjúság van a lelkiségre, az Istennel való élő találkozásra. Ezen a téren nagy a felelősségünk: mi magunk is éljünk ebből a forrásból, mert így tudjuk ezt másoknak is felkínálni. Nagy tapasztalatunk van ezen a téren, s ugyanakkor frisseknek kell maradnunk.
Izgalmas kihívás európai szinten az interkongregációs közösségek, szolgálati helyek kialakítása is, ahol különböző szerzetesrendek működnek együtt. Az együttműködés, a közös elköteleződés helyszínei lehetnek ezek.
Milyen hatással lehetnek a szerzetesrendek a rendkívül összetett európai társadalomra?
– A nyugat-európai szerzetességre jellemző, hogy sokféle kultúra, nemzet képviselői élnek együtt egy-egy közösségben. Ez nem egyszerű, ugyanakkor az itt szerzett tapasztalatokat a szerzetesek át tudják adni az európai társadalom számára. Az együtt élés, a különbözőségekkel együtt megvalósuló közösség lényeges, útmutató tapasztalatai lehetnek ezek egy olyan társadalmi környezet számára, amely szintén komolyan keresi mindezt. Az is igaz, hogy a szerzetesség a társadalom konkrét problémáira, nehézségeire nem tud kimerítő megoldásokat adni, de talán nem is ez a feladata. Sokkal inkább azt kell tennünk, hogy odalépünk azok mellé, akik szükséghelyzetben vannak. Így tudjuk azt kifejezni, hogy Isten is ott áll mellettük. Jelnek kell lennünk, mely Krisztusra mutat. Ugyanakkor olyan igény is megjelenik, hogy bizonyos témákban fogalmazzunk meg egy egységes európai szerzetesi véleményt, ám ez – épp az említett sokszínűség miatt – nem tűnik lehetségesnek. Inkább az lehet ebben a szerzetesi közösségek szerepe, hogy megteremtjük és fenntartjuk az együtt gondolkodás, egymás megértésének a tereit, s evangéliumi szemlélettel, megközelítéssel keressük a jövő útjait.
A hagyományokat hogyan lehet összeegyeztetni az új kihívásokkal?
– Ferenc pápa sokszor beszél arról, hogy inkább szeretne látni egy balesetet szenvedő Egyházat, mint egy magába zárkózót. Az Egyháznak ki kell lépnie önmagából, küldetése nem arra szól, hogy bezárkózva megőrizzen időhöz kötött struktúrákat, hagyományokat, hanem hogy az életet szolgálja. A megújulás, a változás persze mindig magával hozza a tévedés kockázatát is. De ez nem fékezhet le minket. A szerzetességben, és manapság az Egyházban is, egyre határozottabban jelenik meg a megkülönböztetés fontossága. Ez azt jelenti, hogy figyelembe kell vennünk a minket körülvevő valóságot, a felismert problémákat pedig az Isten elé kell vinnünk. Emellett meg kell hallgatnunk egymást is, létrehozva a párbeszéd nyílt tereit. Így ismerhetjük fel, hogy merre hív bennünket a Lélek, így láthatjuk meg, hogy mi az, ami a hagyományból megtartandó, és mi az, amit el kell engednünk.
A saját rendem életében is látom azt a folyamatot, ahogyan felfedezzük, hogy a több száz éves szolgálatunk mellett új feladatokra szólító hívások is megjelennek. A formális iskolai keretek maradandó érvényessége mellet világossá válik, hogy a tanoda mint nem formális intézményi rendszer mozgékonyabb tud lenni, gyorsabban tud reagálni társadalmi helyzetekre. Izgalmas látni, hogy ugyanaz a piarista karizma egy új módon tud megjelenni, alkalmazkodik az új kihívásokhoz, a rászoruló, szegény gyerekek segítését adaptálja a mai korra. S persze ez a nem formális oktatás termékenyítőleg hat az iskolai tanításra is.
