Középkorit, a kolostor padlatából valót. Már csak a magas fű jelzi a lelassult időt, mely sehogy sem akarja előadni az itteni titkokat, s a hajdan sűrű lombozatú fa alatt gyakorta üldögélő, a nyárban is ide gyalogoló tudós, író, papot, püspököt mindenképpen elfelejtette, akinek benső földje volt ez a historikus „öböl”, és a fa alatt – mint titkára följegyezte – csak ennyit mondott: Praesentia – Jelenlét. Ki másra gondolhatott a püspök, mint a csillagok, fák teremtőjére, akinek valóságüzenetét mindig a legjobbkor mondta ki…
Jómagam is e hanyatló órában, amikor jobban érzem a rám csapó vénséget és tudom, nemsokára rám tekintenek a csillagok vasalt fényei, melyek a viharos délutántól és a nap tüzétől lesznek éjszakára fényesebbek, még inkább egy ki nem mondott jelenlétnek vagyok „áldozára”. A hegy az oltár itt Pilisszentkereszt fölött, s a püspök: Prohászka Ottokár. Ballagdál velem szemben a kitaposott ösvényen. Kullancsveszélyt nem jelez (pedig ő is ismerte a kor mára sem változó kullancsait), de az erdős völgy hétszáz évvel ezelőtti szépségéről kezd beszélni. Idevetődött hullámok mormolását emlegeti (mikor borított itt mindent az őstenger), és azt kérdezi: csak passzióból járkálok erre, vagy többet akarok? A kiránduló, a tájjáró is a vándorok testvére. Sőt, társulatuk tagja, ami többet jelent egészséges levegőszippantásnál, izomlazításnál. A Jelenlét végtelent jelző fogalmában összekötődnek kövek és csillagok, felhők és fák árnyai, és ha lábunk az ösvényt követi – kövek közt jár – el ne feledkezzünk: a hegynél is magasabban – szálló egek csöndjében – az a másik út egyszer a lentivel találkozik. Ez lenne hát vándorlásunk célja: folyton a fentiek keresése. Megvillan előttem a várhegyi kupola, majd katedrális homlokzata a Duna felől, rajta (kopott) aranyozott betűk. Ezek is a föntiekre próbálják felhívni a lent járók kóbor tekintetét. Egy város és egy hegymagaslat szentélyértelmezéssel tölt el, s amikor igazán föleszmélek: mi lehet az oka egy ilyen álomtalálkozásnak, azok az időszerűségek lépnek elő, melyek keserű pirulaként rontják a jó ízt, a gyönyörködést a hanyatló nap órájában. Csak ennyit kérdezek a püspöktől: hová lett korunkból a fogalom: Jelenlét, amikor világszerte panaszkodnak a kihűlő érzések, a közömbösség jégcsarnokai miatt. Emlékszik? Már leírtam 1927-ben: ha valaha, most lenne szükség a meglelkesített meglátásokra, a benső érzésekre. Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kellene elevenednie és lelkünkben feltámasztó erővé válnia! A lelkekben föltámadt Magyarország támasztaná csak föl, csak az állíthatná talpra az igazi Magyarországot!
Hallgatom a határozott hangot, látom a püspököt egyre följebb emelkedni – túl a maga korán, és semmit sem veszejtő hangsúlyával megérkezni korom hűlt érdek-valóságába. Próbálom bemérni szelek országútját, „hol a jelszekér, a holt csillag átszalad”. A mostanában kitüntetett olasz, a Duna írója: Claudio Magris, szomorúan magyar könyvfejezetében az egyik kérdés ez: vajon lehet-e jobbra várni? Azt válaszolja, hogy ugyanezt kérdezik az iskolások történelemórákon (ha kérdezik!), s annak kapcsán, hogy a Habsburgok leverték Rákóczi fejedelem szabadságharcát, az oroszok ötvenhatot, de erről gondolkodott – költői nyelven – Déry Tibor, és ezt kerülgette Kádár János is, aki persze a magyarság egész veszteségsorozatát a múltra kente, a jelenhez semmi köze. És akkor ma mi van? –kérdezhetem a megszokott mondattal. Annyit fújták már itt a dialektikát – mondja Ottokár püspök –, hogy tényleg mindenki elhiszi: csak azok élhetnek meg, akik „szétszedik” a fogalmat – a gyakorlat (pragmatizmus) javára, akik mindent a pénzuralomnak vetnek alá, s hiába köttetnek megállapodások nemzetek között is, semmi közük ahhoz a realitáshoz, amely szavakká (fecsegéssé) vékonyítja az ember kövek és csillagok közé szőtt vágyait, s magát az igazságosságot. Akik ebben a kolostorban éltek hajdan – s a fűlepte oszlopcsonkokra mutat –, nem a fogalmak akrobatái voltak, hanem a tisztességes akarásnak megvalósítói. A szentség kialakítói akartak lenni, világuk – ott bent, a kámzsájuk alatt – olyan volt, mint az itteni erdő: tele realitással és – titokzatossággal. Nekik nem csupán szót jelentett a „tüzes szeretet”. Nekem mindig ez imponált, és ha nézem az előttünk magasodó bérci tetőket, innen a távolt, megérzem a Jelenlét örömét, azt, ami a táj/tájak „szövetsége”, mondjuk Pesthidegkút gercsei középkori kis templomától az emlegetett várhegyi katedrálisig, Magyarország főtemplomáig képvisel. Fogadja el: amit e tájak képviselnek tornyaikkal, egyszerű és nagyszerű szentélyeikkel, az fogalmak nélkül megvan ennek a századnak életszövedékében is, mert az embert, akit a Teremtő a maga hasonlatosságára teremtett – szeretetből teremtette. Jó ez a „filozófia”, amely a legújabb keresztény gondolkozáshoz tartozik: Isten a szeretet örök Döntése, tehát a szóé, tehát a kérésé, tehát talán a szenvedésé. Higgye el, a szeretetnek nincs szüksége hatalomra, mely saját törvényt diktál. Zizegni kezdett az erdő, indulnom kellett, majd otthon várok a csillagkeltére.
