Jelenits István nyolcvanéves

1979, Miskolc. Alig kétszáz méternyire a Kollektív Házzal szemben, a Lenin Kohászati Művek meddőhányója az éjszakai öntések idején hatalmas, vörösen izzó, bűzös fénycsóvát lövell a fekete égboltra. Nappal sűrű szürke szmog-köd és bokáig érő pernye-latyak mindenütt. A Műegyetem elvégzése után egy idegen, füstös iparváros szürke lakótelepén találom magam, a magunk álmodta közösségi mese kellős közepén. Félek, nagy árat fizetünk a Miskolci Építész Műhelyért. A beavatás durva, támpontokat keresek: hivatás, közösség, elköteleződés. Körmönfont kettős beszédek helyett egyszerű, számonkérhető szavak. A szép új világ mindenható utópiájából visszatalálunk-e a hely és a tér gyönyörű esetlegességeihez? Vissza a falakra vetett, de igazából falakon túlra függesztett tekintetekhez, a megfeszült test összpontosított figyelméhez, vissza a kerek szemüveg szigorú mosolyához. Nem félek.

 

1995, Szeged. Csípős, havas, ködös februári nap. A rókusi temető és a panelházak között fiatal sarjerdő, senkiföldje. Lábunk alatt betontörmelék, építőanyag, belvizes tó volt itt egykor. Jelenits úr, a svájcisapkás tartományfőnök bizonytalanul tör utat a bozótosban. Varjak kárognak a magasban. Valóságos kisvárost kell ide tervezni templommal és rendházzal, gimnáziummal és általános iskolával, esetleg óvodával, tornacsarnokkal és szabadtéri sportteleppel, színházteremmel, művészeti műtermekkel, kollégiummal és étteremmel, konyhaüzemmel, haszonkerttel, karbantartó műhelyekkel, raktárakkal, játszóterekkel, parkkal. Piarista jövő.

Golda János
Ybl-díjas építész


 

Egy telefon

Igen, egy telefonnal indult, aztán ugyanúgy folytatódott: mindig egy telefonnal.
Nekem, bár vidéken éltem, sokáig nem volt telefonom. Amikor 1988 körül végül lett, titkosíttattam a számom. Ezért lepődtem meg, hogy az egyik este (aztán később is, mindig így, 9 és 10 óra között) felhívott Jelenits István, akit addig személyesen nem ismertem, és érdeklődött az egyik fotóalbumomról, hogy hol lehet kapni. Mivel csak nekem volt már belőle példányom, megbeszéltünk egy találkozót a Mikszáth téren. Kiderült, hogy ismeri a dolgaimat: a megjelent képeimet, albumaimat. Így kezdődött a kapcsolat, a barátság. És mindig egy telefonnal folytatódott, egészen máig.

Mivel sok ilyen volt, itt csak kettőt említek meg. Az első Balázs fiunkkal kapcsolatos, akinek betegsége miatt ki kellett hagynia a pécsi egyetem építészmérnöki szakán egy évet. Hogy hasznosan töltse el azt az időt, gondolkodtunk, hol is lehetne őt elhelyezni. Akkor jutott eszembe Jelenits István: ő hátha ismer valakit, akinek van építészeti irodája. És felhívtam. Egy nap alatt elintézte, hol és kinél jelentkezzék. (Golda Jánosnál, akinek korábban az osztályfőnöke volt.)

A másik a Széchényi Könyvtárral és a Haydn-évvel kapcsolatos. Azokban a hónapokban megkerestek, hogy nem készítenék-e egy kis, kiállításra szánt képet a Megváltó utolsó hét szava a keresztfán című Haydn-műhöz. Amikor ezzel elkészültem, azt mondták, hogy nincs pénzük a nagyítás és a keretezés finanszírozására, ezért a dolog tárgytalan. (Pontosabban én javasoltam a halasztást, mert éreztem, hogy valami ott bűzlik.) És akkor találkoztam Jelenits Istvánnal, aki elhívott Csepelre, hogy együtt nézzük meg egy amatőr szobrász alkotásait. Utazás és sétálás közben bőven volt időnk, és elmeséltem az egész esetet. Este csörgött a telefon. István három helyet is talált, ahol szívesen megvennék, ha átadnám nekik a méteres nagyításokat. Vasadi Péter költő azt mondta a minap, hogy Jelenits István nélkül nem lehet élni. Én az ő hatására úgy fogalmazok: Jelenits István mosolyával könnyebb élni. Ezért kérjük és kívánjuk, hogy ez a mosoly még sokáig maradjon meg köztünk. Hogy együtt élhessünk Istvánnal és az ő mosolyával.

Móser Zoltán
fotóművész

Iránytű

A budapesti piaristákhoz jártam. Nagyon megszeppent kisfiú voltam. De ahogy emlékszem, a többiek is. Csak elvétve mertünk feleselni, azt is már inkább csak harmadikos korunktól. Jelenits tanár úrral akkor sem. Lefegyverzett minket szikár alakjával, kerek szemüvege mögül éles, kutató kíváncsisággal ránk szegeződő szemével. Mindenekelőtt azonban halk, okos szavaival.

Az ablak melletti padsorban ültem, és az ablakon át a Bakony Művek kocsma forgalmát számláltam az egyházatyák helyett. A tanár úr szokása szerint sétált a padsorok között, és megállt mellettem. Kitekintett, amerre én méláztam, és megjegyezte, hogy ma is járnak köztünk filozófusok, legfeljebb nem ambróziával töltekeznek, majd atyaian megcibálta a tarkómat. Egyháztörténelmet adott elő nekünk, jegyzetfüzetemet máig őrzöm.

Kopaszodott, már akkor is: inkább idősnek tippeltük, mint fiatalnak. Titkok lengték körül, hogy költő, de álnéven ír, Pilinszky János barátja. Akkoriban én is álnéven kezdtem írni. Verseket. Pocsék verseket a szerelemről, ködben tévelygő lovasról, szirteken álló magányos fákról és egyéb idétlenségekről, mindarról, ami egy teljesen tapasztalatlan, tizenöt éves kavargó lelkéből kitellett. Valamiért úgy gondoltam, hogy neki megmutatnám e verseket. Egy hét múlva szólt, hogy délután keressem fel a szobájában. Az a káosz szentélye volt. A bútorokat és a padlót is könyv- és füzethegyek lepték el. E labirintus mélyén fogadott, kissé szabadkozva, egy köteg jegyzettől megszabadított egy széket, melyen óvatosan helyet foglaltam. Úgy beszélgetett velem, mint egyenrangú költőtárssal, elemezte hervatag metaforáimat, közhelyes hasonlataimat. Kérdezett, figyelmesen hallgatott. Teáztunk. Pilinszkyről, Nagy Lászlóról, József Attiláról beszélgettünk. Néha egy-egy kupacból előhalászott a téma illusztrálására valami halhatatlant, mindig pontosan tudta, mi hol van. Már-már euforikus hangulatba estem, mikor finoman megjegyezte: bár nagyon szép, hogy verseket írok, de az aa bb rímképlet még önmagában nem jelenti, hogy az vers. S ugyan nem gondoltam-e arra, hogy inkább prózát írjak. Kicsit zavarba jöttem, valamit hebegtem, de nem semmisültem meg. Úgy adott tanácsot, úgy értékelt, hogy nem volt sértő, bántó. Talán próbálkozzam a prózával, mondta, és reverendája zsebéből zsebkendőt halászott elő, megtörölte cyranói közelítésű orrát, és szelíden pislogott kerek szemüvege mögül. Aztán bravúros mozdulattal egy ferde kupac közepéből kirántotta Arisztotelész Poétikáját, kezembe nyomta: „Nem árt, ha ezt elolvassa.” Költő nem, de film- és színházrendező lettem.

Azóta is megkeresem őt, ha valami kritikus dologra készülök. Megbeszélem vele a színházi és filmes elképzeléseimet. Ő iránytű.

Dér András
filmrendező

A tanító

Hét évvel ezelőtt, hetvenhárom éves korában találkoztam először személyesen Jelenits Istvánnal. Ez a találkozás az én kezdeményezésemre történt; felhívtam telefonon, hogy segítsen katolikussá lennem. „Laza” protestáns voltomban, korom előrehaladtával ugyanis úgy éreztem: változásra, keményebb regulára van szükségem, hogy a hitben boldoguljak. Ezután januártól májusig minden héten egy-egy órát töltöttünk együtt a piarista rendház egyik kis szobájában, ő tanított, én figyeltem. Ezután került sor életgyónásomra, bérmálásomra és áldozásomra.

Húsvét előtt elmondta, hogy a nagyhét utolsó napjain esténként a gödi templomban celebrál misét. Én felvetettem, hogy szívesen mennék vele. Nagycsütörtökön a megbeszélt időpontban, egy kopott bőr aktatáskával beült mellém a kocsiba, s fél órával a mise kezdete előtt Gödre értünk. Ez a húsvéti utazás hagyománnyá vált, így, immár idén a hetedik alkalommal évente négy-öt órát közvetlen közelségben együtt vagyunk. Számomra tanulságos, kedves és jó órák ezek. Nyilván vannak sokan, akik nálam jobban ismerik őt, ezért nagy megtiszteltetés, hogy nyolcvanadik születésnapján én is köszönthetem és dicsérhetem. Nem tudom, milyen volt régebben ifjúként, tanárként, rendfőnökként, de annak idején eleve azért fordultam hozzá szokatlan kérésemmel, mert személyiségének kisugárzása könyvein, előadásain keresztül megérintett. Becsültem bölcsességét, tudását és integráló erejét. Nem lepődtem meg, amikor egyszer a piarista rendház előcsarnokában rá várakozva egy evangélikus püspökkel találkoztam, aki könyvének kéziratát hozta el neki, várva bírálatát és tanácsait.
A vele töltött órák során nemcsak a tiszteletem nőtt iránta, hanem valami furcsa irigységet is éreztem, hogy miért nem vagyok hozzá hasonló. Nemcsak bölcsessége, hanem nyugalma és békéje is hatott rám. Melegség és biztonság áradt belőle, egyszerűség és természetes, csendes szerénység, amin nem hagyott nyomot sem a tudás, sem a hírnév. Megéreztem benne az erőt, az állhatatosságot, a világszemlélet egyértelműségét, amit a hit tesz rendíthetetlenné. S ebben az erőben valamely „kópéság”, humor és eltökélt bátorság van, amellyel – kissé előregörnyedve – halad a maga egyirányú útján. Tudom, hogy ez az ember tanítónak született.

Számomra egy kérdés marad: vajon én mennyit tanultam tőle.

Kristóf Attila
író, újságíró

Jelenits? Jele: van!

Kértél, rövid legyen… könnyű a helyzetem, csak negyvenhárom éve ismerkedem vele… de még mindig újabb rejtett kincseket fedezek fel a „Jelenitsek könyvében”.

József Attila híres sorát is már más megvilágításban értelmezem, amióta a „magával kötve, mint a kéve” azután hangzott el, hogy (béke)pap tanártársa a piaroknál éppen mellettünk hagyta el az épületet.

Nem tizenkettő, hanem megszámlálhatatlan: generációk egész sora lett a tanítványa… sajnos én nem lehettem közöttük… saulusi előéletem miatt… Csak utólag – harminc év felett – kezdtem járni hozzá, nem csak Nikodémusként, titokban, éjjel, mindaddig, amíg végül negyvenéves koromban megkeresztelt. (A Mikszáth Kálmán téren, az iskolával szemben lévő ház tornyából a megfigyelők tanúsíthatták ezt is… az Állami Egyházügyi Hivatal felé.) Fiatal tanárként a kecskeméti gimnáziumban, majd Budapesten, az egykori Lenin Intézet helyén, a legvadabb időkben „a hűség és hála énekét” ő Őfelé élte és értette meg a diákjaival is. Beszédhibás vagyok, a hétköznapi életben időnként nehezen mondom ki a szó eleji K-kat, L-eket és J-ket… Jézus, jobb lator, Jelenits… De embert nem kell isteníteni… ahogy Istent sem emberiesíteni. Pilinszky többször mondta, talán le is írta, hogy élete során két szentet ismert, az egyik egy kőszegi apáca volt… A másikat a Jóisten még sokáig éltesse!

Sándor György
Kossuth-díjas humoralista

  • Somhegyi Péter

    Kérem a segítségüket. Én is régóta ismerem Jelenits tanár urat, de már hosszú évek teltek el az utolsó találkozásunk óta, amikor ő még a Mikszáth Kálmán téri épületben lakott.
    Hogyan tudnám őt elérni? Én angliában élek feleségemmel, és karácsonykor hazalátogatunk. Nagyon szeretnék vele találkozni. Előre is köszönöm segítségüket.