C. S. Lewis – a szeretetről szóló kis remekművében – megszívlelendő bekezdéseket ír a hazaszeretetről, de annak vadhajtásairól is: „Egyszer megpróbáltam szembeszegülni egy idős pappal: »De hát minden nép azt gondolja, hogy közülük valók a legbátrabb férfiak és a legszebb nők a világon!« Mire ő méltóságteljesen rendreutasított…: »Igen ám, de Angliára ez igaz is!« Ettől a meggyőződéstől barátom (Isten nyugosztalja) persze még nem lett gazember, csak egy rendkívül szeretetreméltó öreg csacsi.” Kölcsey a Himnusz címe alá ezt a sort írta: „A magyar nép zivataros századaiból.” Föl-fölmerül bennünk a kérdés: egész történelmünk során éltünk-e nem zivataros századokat? Ezek között s a legutóbbi néhány emberöltő megrázkódtatásai után bizony nem csoda, hogy megcsúfolt, megtépázott nemzeti önérzetünk szertelen túlzásokban hirdeti: csak azért se akarunk elpusztulni. Legekben fogalmazunk: hazánk a legszebb ország (legalább az volt), nyelvünk a leggazdagabb nyelv, szellemi képességeink miatt a legkülönbek vagyunk a világon, költészetünk, konyhánk, boraink a legnagyobb elismerést vívhatnák ki, ha a magyar verseket le lehetne fordítani idegen nyelvekre, ha az ételeinket mások bírnák gyomorral, ha a borainkat szállítani tudnánk. Csoda-e aztán, hogy halszagú rokonság helyett előkelő ősöket keresünk magunknak, mindjárt a sumérokat, akikkel annyiban van szerencsénk, hogy nem tiltakozhatnak törleszkedésünk ellen, mert réges-régen kivesztek, sok évszázaddal a magyar nép megszületése előtt. Mindez, ha már-már káros is, érthető. S veszedelmes, ha útját állja az igazi önismeretnek. Azt azonban nemigen érti a hívő keresztény ember, hogy ez a szertelenségekben tobzódó magyar „hazafiság” hogyan s miért jutott odáig, hogy – anyja révén – magát Jézus Krisztust is magyarnak állítsa, vagy ha mégsem, hát a pártusok közvetítésével legalább szegről-végről rokonnak. Akit nemhiába köszöntenek karácsonykor ilyen atyafiságos szeretettel a székelyek: „Kirje, kirje, kisdedecske, /Betlehemi hercegecske!” Nem bánom, tegyük fel, hogy az evangélisták valóban csaltak, hamis az egész kép, amelyet Jézusról megrajzoltak. Eltitkolták, hogy Mária idegenként élt Názáretben, egy pártus fejedelmi család leszármazottja volt. Azért azt nem feledhetjük, hogy ami miatt fölnézünk Jézusra, ami miatt tisztelettel és szeretettel gondolunk rá, azt mind ezekből az evangéliumokból merítjük. S az mind akörül forog, hogy Mária Fia az Ószövetség folytatójaként és beteljesítőjeként lépett az emberek (gyakorlatilag a zsidók) elé. Nincs nyoma annak, hogy a pártusok között fönnmaradt volna az emlékezete. A Biblia szerint viszont Jézus arámiul Abbának, Atyámnak szólította az Istent, akihez a Getszemáni-kertben imádkozott. Minket is ezért tanított meg a miatyánkra. Egész élete, működése ahhoz a néphez fűzte, amely magát Isten választott népének tartotta, tartja máig is. Ebből kerültek ki első tanítványai, ennek vezetői fordultak ellene. Úgy, ahogy egy idegen ellen sohasem fordultak volna, mert attól sohasem kellett volna tartaniuk, hogy egy idegent Messiásként köszönt a népük. Halálra adták, mert nem hitték el, hogy ő a Messiás. Keresztény hitünk s az egyházunk által sugalmazottnak vallott evangéliumok szerint ez az értünk (nem csak a választott népért) kereszthalált vállaló Jézus harmadnapra föltámadt. S mikor aztán újra maga köré gyűjtötte legközelebbi tanítványait, azt hagyta meg nekik: „Tegyetek tanítvánnyá (tanítványommá!) minden népet!” Isten Fia akkor, amikor emberré lett, egyetlen, konkrét nép tagjaként született meg, annak körében élt és halt meg, s ez nem is lehetett volna másképp, hiszen ezt a népet Isten épp azért választotta ki, arra készítette föl, hogy Fia szót értsen vele, hogy Isten és az emberiség párbeszédét ne a nulláról kelljen elkezdenie, amikor megtestesül. De ez a Jézus halálával minden népet megváltott, föltámadásának örömébe minden népet meghív. Nem „globalizációt” hirdet, amely elmosná a nemzetek közötti különbségeket, hanem közösséget teremt, amelyben minden nép megtalálhatja a helyét. Ha hisszük ezt, nem kell azon bosszankodnunk, hogy miért is nem magyarnak született – minden nép egészen a magáénak mondhatja. Ha pedig mindezt nem hinnénk, ugyan miért volna érdemes bizonygatnunk, hogy az a názáretinek mondott férfi, akiről puszta történeti létén túl semmi biztosat nem tudunk, szegről-végről rokonunk? Néhány hete a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelet adott ki „a katolikus hit megőrzéséről”, s annak szövege az Új Ember szeptember 20-i számában is megjelent. A körlevél első mondata Szent Istvánra hivatkozik. Második bekezdése pedig ezzel a mondattal kezdődik: „Azt tapasztaljuk, hogy (a közgondolkodásban és a magyar katolikus hívek körében is) ismét erőre kapott egyfajta pogányság. Ahogyan Szent István halála után…” A harmadik bekezdés egy „ősmagyar szinkretizmus” veszedelmére mutat rá, amely „kereszténynek tűnő vallásos nyelvezetet használ”, de valójában „a pogány ősmagyar vallás valós vagy vélt elemeit” népszerűsíti, „tudománytalan állításokat terjeszt” Jézusról és Szűz Máriáról. A körlevél más, hasonló veszedelmektől is óvja a hívő közösséget, de legnagyobb visszhangja ennek a figyelmeztetésnek volt. A Heti Válasz két számában is elemezte ezt a kérdéskört, ismertette a körlevélben foglaltak ellen felszólalók tiltakozásait, gondosan rámutatva arra, hogy mily megalapozatlannak tűnnek „a pogány világ visszavágásai”. Engem az említett lap október 15-i számában legjobban azok a sorok leptek meg, amelyeket a cikkíró Papp Lajostól, az általam oly nagyra becsült, köztiszteletben álló szívsebésztől idézett: „Félek, hogy az ébredő magyarságban, az Istent keresők táborában inkvizíciós félelmek alakulnak ki.” Nem értem, hogyan támadna ilyen félelem a körlevél bármely olvasójában. Ez az írás pásztorlevél. Hangnemében is az. A pásztor nem ítélkezik, nem inkvizítor. Felelősséget érez az elveszett juhért, juhokért, és mindenesetre figyelmezteti őket, hogy szakadékok közt járnak. Elindul, hogy hazahívja, vállára vegye őket, s örüljön, ha hallgatnak a szavára. S azokat is óvja a veszedelemtől, akik nem tévedtek el. A körlevél íróit pásztori felelősségtudatuk késztette arra, hogy szavukat fölemeljék. De amit föntebb megírtam, azt azoknak is érdemes megfontolniuk, akik csak a magyarság sorsáért aggódnak, annak megjobbításán fáradoznak. A haza valódi javát aligha szolgálhatja egy olyan lelkesedés, amely nem keresi a megbízható igazság útját, s mindenhol ellenséget sejt, ahol szertelen ötletei elutasításra találnak. A globalizáció nemzetietlen közönyének nem egyetlen lehetséges alternatívája a tűzijátékhoz hasonló, illúziókat kergető, a való tények megmásítására is hajlandó hazafiaskodás. Van, lehetséges egy csöndesebb, de nem gyáva, kritikus, de annál mélyebb hazaszeretet is. Ezt kaptuk örökségül azoktól, akiknek Szent István óta – vagy még régebbtől fogva – népünk, hazánk megmaradását köszönhetjük.
