Mint például a negyvenes éveit taposó Christian McBride, aki a jazz fiatal oroszlánjaihoz tartozik. Ő napjaink leg keresettebb bőgőse. Mivel hangszerének virtuóza, bármilyen mű fajban megállja a helyét, legyen az klasszikus zene, pop, soul vagy éppen jazz. Ebben az évben két lemezzel is előrukkolt. Inside Straight nevű formációja People Music, míg triójával Out Here címmel jelentetett meg új albumot. (Ebben azért van némi ravaszság, hiszen a trió tagjai zenélnek a másik lemezen is.)
McBride-nak mindemellett volt még energiája arra is, hogy besegítsen egy igazi nagyágyú legújabb lemezén. Chick Corea művészetéről azt mondani, hogy sokoldalú, azért nem elégséges, mert egyszerűen nem fejezi ki mind azt, amit a spanyol és olasz származású amerikai művel. Természetesen ő is otthon érzi magát a klasszikus zenében gondoljunk csak 1996-os Mozart-lemezére , de az ő nevéhez fűződik a jazz és a rock elemeinek ötvözetéből született fúziós műfaj kiteljesítése is. Nála nem arra érdemes figyelni, hogy kikkel játszott együtt, hanem arra, hogy vele kik zenéltek… Legújabb, The Vigil (Virrasztás) című lemezét „zenekultúránk azon teremtőinek ajánlja, akik végig virrasztottak”. Az album hangzása szinte tökéletes. Zeneileg közel áll a hetvenes években nagy sikert arató fúziós formáció, a Return to Forever világához, ám nemcsak folytatja, ha nem több ponton meg is haladja annak hagyományait.
Corea lemezén vendégként fel-feltűnik John és Alice Coltrane fia, Ravi Coltrane szaxofonos. Személye átvezet egy másik új jazzalbumhoz, mégpedig Terence Blanchard amerikai trombitás Magnetic című lemezéhez, hiszen az ifjú Coltrane ezen is közreműködik. Az Art Blakey Jazz Messengersében induló, többszörös Grammy-díjas zenész önálló lemezzel ritkábban jelentkezik, de ez nem jelent tétlenséget. Több mint ötven film zenéje kötődik a nevéhez, a legtöbbször zeneszerzőként. Új lemezének sajátos íve van: a populárisabb jazztől a végére eljut az egészen elvont hangzásig.
Joshua Redman a Harvardon végzett szociológia szakon… Félreértés ne essék, nem kezdtem egy másik írásba, csak épp a kiváló amerikai szaxofonos eredetileg egészen más irányba indult, mint ahová érkezett. Bár édesapja, Dewey Redman tagja volt a Keith Jarrett Quartetnek, fiára semmilyen hatással nem lehetett, egyszerűen azért, mert nem élt a családjával. Érdekes, hogy később azért a két Redman koncertezett együtt. Joshua saját bevallása szerint azért lett zenész, mert tetszett neki a szaxofon hangja. Sonny Rollins, az egyik legnagyobb tenorszaxofonos játéka tette rá a legmélyebb benyomást. Új lemezén kvartettje egy szimfonikus kamarazenekar kíséretével jazz örökzöldek mellett többek között Beatles- és Bach-feldolgozásokat játszik. És még mondja valaki, hogy a műfajok közötti korlátok ledönthetetlenek…
