Játék és együttműködés húsz éve

A Károlyi-palota kertjében tüntetésre készítenek transzparenseket. Vörösőrök fogják el a jezsuita generális levelét a Nemzeti Múzeum oldalában. Mindez nem (csak) a Tanácsköztársaság idején zajlott Budapesten, hanem idén szeptember 17-én is.

A Szentjánosbogár közösség ugyanis – többek között – egy hagyományteremtő kezdeményezéssel, városjátékkal ünnepelte megalakulásának huszadik évfordulóját. A szeptember 17. és 24. között megrendezett jubileumi hét nyitó programjában sűrítve az egész „szentjánosbogárság” lényege megtalálható.

A városjáték, ez a kulturális- kombinatorikai akadályverseny lengyel gyökerekkel rendelkezik, a Szentjánosbogár közösség egyik alapítójának és mai napig meghatározó vezetőjének, Tereza Worowskának a kezdeményezésére került be a jubileumi év programsorába. A kincskeresést és időutazást ötvöző játék történelmi hátteréül első alkalommal a jezsuitáknak a Tanácsköztársaság idején történt hányattatásai és kirablása szolgáltak, amelyek rövid summázatát kilencoldalas összefoglaló formájában kapták meg a részt vevő csapatok. Bár szeptember 17-én csupán húsz-harminc játékost és csaknem ennyi szervezőt mozgatott meg az esemény, a hosszas előkészítésnek és a selejtezőknek köszönhetően az esemény az egész Szentjánosbogár közösség életére kihatott. Szeptember elejéig lehetett regisztrálni a játékra, az internetes elődöntő végeztével pedig a leggyorsabb és leginkább hibátlan megfejtést nyújtó csapatok mérkőzhettek meg élesben, járhatták végig a tíz helyszínből álló „pályát”. A játék annyival is bonyolultabb, mint a hagyományos akadályversenyek, hogy nem a szervezők mondják el, hogy az adott akadálynál mi a feladat, hanem egy-egy talányos szöveg és az előzetesen megkapott anyag segítségével a szellemi tízpróbázóknak kell megfejteniük, mit kell csinálniuk.

„Egy darabig lehet a gyerekeket klassz kereszténynek nevelgetni családon belül, de eljön az idő, amikor a bandázási igény elemi erővel tör elő belőlük. Azonban nem volt olyan banda, amibe nyugodt szívvel elengedtük volna őket” – mesél a közösség kicsírázásának körülményeiről az egyik alapító, Gyombolai Márton. Először csak egy nagyjából hasonló korúakból, hat–tíz éves gyermekekből álló szabadidőcsoportot hoztak létre a nyolcvanas évek végén Dunakeszin, majd egy hittancsoportos fázist viszonylag gyorsan átugorva 1990-ben egy több plébánia fiataljaiból verbuvált, akkor még nagynak számító, negyvenfős csapatot vittek le Bogácsra. A természetbe kimenve számtalan szentjánosbogarat láttak világítani. Ez a csodálatos élmény, amely Sík Sándor versét is megidézte, adta az ihletet ahhoz, hogy a következő évben már Szentjánosbogár-táborba invitálták a fiatalokat.

 „Az Isten küld, testvéreim, tinéktek, / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét, / A testvéreknek, kik az éjben járnak, / Az Isten küldött szentjánosbogárnak.” A katolikus költő soraiban szinte benne rejlik az a táborozási módszer, amely a „bogarasoknak” mai napig sajátsága. Nem kimennek az emberek közül, hanem közéjük mennek: a táborozás helyszínén nem elkülönülten, hanem az adott falu, város lakóinál szállnak meg; sőt, a gyerekek kettesével, mint Jézus tanítványai, személyesen keresik fel a helybélieket, hogy részt vegyenek a tábornak szigorúan a helyi templomban tartott „fő” szentmiséjén. A nyári táborok mellett az összetartó erőt a – nyomtatott formában a minap megszűnt – Szentjánosbogár-újság jelentette, amely létrejötte után nem sokkal már a jezsuiták lapjának mellékleteként jelenhetett meg. A Szív akkori főszerkesztőjével, Sajgó Szabolcs atyával való emberi találkozás alapozta meg a jezsuita lelkiséghez való kapcsolódást is.

A közel tízezer gyermeket és felnőttet egybekapcsoló Szentjánosbogár-lelkiség központi gondolata, hogy mindenki végtelen nagy érték – mondja Gyombolai Márton –, ennek az elvnek a mindennapokba való átültetését tűztük ki célul. Bár a fegyelmezés nyilván nem maradhat el, alapvetően az elismerés módszerével dolgoznak a vezetők. A játék azért központi szereplője a programoknak, mert általuk is az együttműködésre szeretnének nevelni: igyekeznek mindig olyan játékokat választani, amelyben – mint a városjátékban is – a közös élmény, a közösség élménye a meghatározó, és nem a versengés.

Minden „bogaras” csoportnak két vezetője van: a fő- és a segédbogár, általában egy fiú, egy lány felosztásban. Ők a csapatfoglalkozás vezetését és a lelki beszélgetés iránt sokszor felvetődő igény kielégítését meg tudják osztani egymás között. A tizenkilenc éves ikerpár, Schwetter Fruzsina és Viktória kilenc éve bogaraznak, immár csoportokat is vezetnek. Szerintük sok kisbogárból azért válik főbogár, „mert a következő generációnak vissza akarjuk adni azt, amit kaptunk”. Elsősorban az elfogadás ragadta meg őket a Szentjánosbogár közösségben, az, hogy jöhet valaki bármilyen környezetből, ugyanúgy elfogadják. Kezdettől fogva visszasugározták ezt a bizalmat, s úgy érzik, ennek köszönhetően a mindennapokban is sokkal nyitottabbak és toleránsabbak lettek.
Fotók: Kissimon István